Nyelvemlékeink Nimród által 1.

A nyelvemlékeink között tudjuk, hogy a Magyarság rendelkezett egy inicialikus képírással, amelyet a kutatók megtaláltak azokon a helyeken, ahol valaha a „MAGYARI NÉPEK” éltek és alkottak A nyelvtudomány, igen messziről vezeti le az írás kialakulásának a múltját. Abban nyilvánvalóan nincs vita, hogy az írásnak a nyelv általi kifejezőjének kell lenni, magába foglalva a nyelvet tudó és a nyelvében élő Népet és annak hitét, a lelkiségét és annak kifejező erejét, annak megnyilvánulásait. Mint már említettem egy korábbi fejezetben az írás történetének a vizsgálata során minden tudományág egyetért azzal, hogy az írás első megjelenési formája a képírás, amely a kifejezés bonyolultságát igyekszik követni, és újabb kifejezővé válik, ha a képi megjelenítés mellé már egyéb jeleket felhasználunk. Ha mégis kevésnek bizonyul és így újabb jelek felhasználásával új kifejező eszköz, jön létre, amely nem más, mint a jelrendszer. Jelrendszerrel már újabb fogalmakat lehet kifejezni, vagyis az írásban, meg tudjuk jeleníteni. A magyarság írása egy kicsit eltér az írástörténetét taglaló tudományos munkáktól, mert a képírás után az ékírást és annak a képi megjelenítését taglalja. A magyarság írás fejlődése a rovás felé irányul, amelyet ma úgy ismerünk, hogy „SZÉKELY ROVÁSÍRÁS”, vagyis a hagyományaink „NIMRÓDI,” tehát „RÓTT” írással van dolgunk. Miért RÓTT írásnak nevezzük a rovásírást?

                                                                  

Azért, mert ezt az írásformát igen ritkán rótták kőbe, mert az írással bíró embereknek nem volt lehetőségük a kőbevéséhez és éppen ezért késsel, vagy még korábban a jeleket éles kővel a fába vésték, vagyis bele rótták. Az írástudomány kutatói sok esetben az arábiai írást is rovásírásnak minősítik, ami a mi számunkra a legfontosabb, hogy a SZKÍTA írással hozzák összefüggésbe a „SZÉKELY” írásunkat. A tudomány álláspontja szerint „KUSITA” írásnak ismeri el, vagy „KASSU”. Azt
állítja a nyelvtudomány, hogy a rovásírás elterjesztésében a „Kusita” népek jártak az élen, azok terjesztették el „FÖNÍCIÁBAN”, majd a későbbiekben az ÉGEI világban és nem utolsó sorban Kis Ázsiában is. Azt hiszem, el kell fogadnunk Oláh Imre álláspontját abban a tekintetben, hogy az ősi ősmagyar rovásírást tűzzel, vassal irtották. Az emberek emlékezetében fenn maradt és őrizték a titkot. Ez a rovásírás nagy valószínűséggel az ősi Szkíta írásrendszerből öröklődött a magyarságra. A magyarság rovásírásának a felszámolására a történelmünk megadja a választ, mert a felszámolásnak az volt a célja, hogy ezt a népet eltávolítsa a hitétől és a hagyományaitól. A cél az volt, hogy ez a nép az írását elveszítve a hagyományait is felejtse el, hogy a későbbiekben a tőle idegen a nem inicialitikus latin írást, és annak bevezetésével lassan a szellemisége is polarizálódjon és így az új tanokat befogadva új világkép, alakuljon ki benne, elfelejtve vele az ősi múltat. Árnyalatban fogalmazva a Magyar népnek latinizálódni kellett. Az átvétel sugallt célja nem lehetett más, mint a korábbi ősi rovásírás beavató és hit örökségét adó jellege megszűnjön és elfelejtődjön. Térjünk vissza a régmúltba és az ie. III.- században élt „BEROSSUST vegyük kiindulási pontunknak. Berossus az a Babiloni főpap, aki maga is görögül írja az írásait, és tőle tudunk meg sok olyan dolgot, amely már régen elfelejtődött. Tőle ismerjük a „BÁBEL”-tornyának a legendáját, „Ő” hagyományozta az utókorra, és tőle vették át a BIBLIA-írók a „SUMER” (SÍNEÁR) földjének Bábeli történetét. Elöljáróban nézzük meg nyelvészetileg „Berossus”- nevét közelebbről. A régi korok görögösítését és latinosítását lefejtve erről a névről, már más értelmet kapunk, így a „BER”, BERUS, BEROS, BEROVÓ stb. Ha közelebb visszük a magyar nyelvhez ezt a nevet, akkor észrevesszük, hogy egyik, másik változata a magyar nyelvben értelmezhető, így a berovó – értelme – bevés, berója, beírja. Tudott dolog ma már, hogy a nevek kialakulása terén valamikor a foglalkozás volt a döntő, mert a foglakozás alapján különböztették meg az embereket, tehát feltételezhető, hogy ez a tisztességes Babiloni főpap a nevét a foglalkozásáról kapta, vagy kaphatta, hiszen írással, az írás rovásával foglalkozott. Talán neki volt meg a lehetősége, hogy az ősi Babiloni hagyományok ősi írásait megismerje a könyvtárban és azokat megismerve a saját tapasztalataival kiegészítve újra írásba foglalva, hagyományozta az utókorra. Berossus volt az a személy, aki a Babiloni könyvtár anyagai között olvashatta a „NIMRÓDRA” vonatkozó legendát a kezdetek kezdetének a világról szóló történeteket. Így juthatott el a „VÍZÖZÖN” legendáig, amelynek az emlékképei a BIBLIA által is ma ismerünk a mai ember számára, a köztudatba rögzültek. Ma senki nem feltételezné, hogy itt egy régi történettel van dolgunk, amely a Biblia keletkezési időpontja előtt több ezer évvel ezelőtt történteket ír le. Ez a történet olyan nép kultúrájának a hagyatéka, amely a történelem színpadáról már az ie. A II.-I.- évezred során eltűnt. Igaz ez a nép eltűnt, de a hagyatéka még ma is ott él az emberek tudatába és a géneken keresztül ma is tovább öröklődik. A Teremtéstörténetet ismerve Berossus és a Biblia írói (papság) jól ismerték a történetet és az ismert anyagot jól összegyúrva a szemita teremtéstörténet hitvilági anyagával az ószövetség részévé tették és a szemiták, így a magukénak vallják. Tudjuk ma már azt, hogy ezek a történetek nem a szemiták történetei és hagyományai, hanem az ősi „TURÁNI”, „SUMER”, „MAH-GAR” – hitvilág aranykincsei,  vagyis a hitvilágunk alapjait, képező mondáinkat és a hitvilágunkat rejti és foglalja magába. Az erőszakos görögösítés és latinizálással kapcsolatban egy magyar kiváló kultúrtörténeti  írónk „VÁRKONYI NÁNDOR”-, aki irodalomtörténész volt, Várkonyi észrevételezi az olyan nevek és szavak eredetiségét, hogy lefejti róluk a rárakódott más nyelvek hagyatékát és így tiszta, vagyis letisztított neveket kapunk, akkor vesszük észre, hogy ezek a nevek valójában mit is mondanak egy régiség búvár számára. Nézzük meg MÓZES nevét, ez a híres bibliai személy egyiptomi neve „MO-SZE”, tehát a Bibliai nevek igen sok esetben szemita nevekké változnak, holott azok a személyek valószínűleg nem szemiták voltak. Erre legyen példa a „NÍLUS”- neve, mert görögül „NÍLUS”, de az egyiptomi neve „NILU”, vagy „NYILA”, amely = a „NYILAS”- al. Azt hiszem előbbi megvilágítás, jól szemlélteti, hogy a nevek milyen változásokon mennek keresztül és a rokon népek nyelvezete mennyire, hasonlítanak a „MAGYAR NYELVRE”. Nézzünk meg egy másik nevet, amelyet szintén görögül „EUFRÁTESZNEK” (Eufrates) ismerünk, tudjuk azt, hogy az ott élő népek „EUF-RAT”-nak az- az Eufrat- nak hívták. Berossus (berovó) írja „BALAS” a Jupiter fia meghalt „NIMROT” (NIMRÓD) a népével „SÍNEÁR” földjéről jött, ahol kijelölt egy várost, ahol egy nagy tornyot építtetett az özönvíztől való megmenekülés emlékére. A megmenekülést követő százharmincadik évben (Nimród akkor  uralkodott), mint a földi világ első uralkodója és az uralkodásának a földi éveinek a száma ötvenhat esztendő. Ez a torony ma is a népek emlékezetében él, hogy itten történt meg az emberek nyelvének az összezavarása. Szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy ez a torony Babilonba épült volna, mert az igazság az, hogy az „Istenek” szent tornya az URUK városába található, mint már erre korábban utaltam. A Bibliai hagyomány nem azonos a Nimród hagyománnyal, mert a Bibliai hagyományban az a következmény, hogy elveszíti a nép hagyományait és a tradícióit, valamint a királyát. A biblikus hagyományban, életben tartott események kapcsán, azonban a Nimród legenda tudja azt, hogy a hagyomány alapját mindenkor az égi törvény határozza meg, vagyis Nimród atyánk a tudást, azt az égi régiókba az ég csillagai között rejtette el a Népe a „Magyarok számára”. A bibliai hagyományban, életben tartott esemény nem más, mint a BÁBEL tornyának a legendája. A legenda szerint isten nem nézte jó szemmel, hogy az isteni magasságokba törő toronyépítés továbbépítésre kerüljön, éppen ezért az építés megakadályozására az isten a népek nyelvét összezavarta, hogy ne értsék meg egymást és így az égigérő torony, már nem épülhetett meg. „FRAZER-nek és ELIAD-nak” az a véleménye, hogy ez fent említett történet jóval korábbi, mint azt a Biblia leírja, mert ezek a történetek Nimróddal vannak kapcsolatban. A Biblia szerint az emberek maguk dicsőségére építették a Bábel tornyát, és ezért az isten szétszóratja őket a világba.

 

                              

JOZEPHUS FLAVIUS a toronyépítésről másként emlékezik meg, a bibliával ellentétben nem hallgatja el a torony építőjét, tehát az építtetőnek meg nevezi Nimródot. A toronyépítés céljaként nem a dicsősséget említi, hanem Nimród népe az isten megcsúfolására tornyot emelni készült, ha Nimród felépítette volna a tornyot, akkor újra vízözönt bocsátott volna a földre a „FÖLD NÉPÉNEK” elpusztítására. Erre nem volt szüksége az „ÉGI ISTENEKNEK”, mert a népek nyelvének az összezavarásával elejét vették a Nimródi terv megvalósításának.

/Adacsi Veszelszki Ferenc/