Atlantisz és Lemúria

Atlantisz szárazföld volt Európa jelenlegi kontinense közelében, amely lerántódott az Atlanti-óceánba a kontinentális hasadás közben, ami erőszakos póluseltolódások kísérője, és ezért drámai módon eltűnt a tenger alatt. Ehhez a véghez hozzájárultak földönkívüliek, akik kihasználták a természetes kataklizmákat, hogy helyreállítsák az egyensúlyt a fejlődő emberi szellemeket érintő spirituális evolúcióban, párhuzamban a Világok Tanácsa egy elhatározásával, hogy egy ilyesféle korrekció szükséges. Atlantiszt lényegében megszállták a 12. bolygó óriás humanoidjai, akiket a karantént megelőzően, ami most van érvényben, egyszerűen egy másik humanoid fajnak tekintettek a Naprendszereteken belül. Interakciók az emberek és e humanoidok között megengedettek voltak, hogy beavatkozás nélkül folyjanak, de az emberek növekvő mértékben történő rabszolgamunkára kényszerítése ezek által az óriás humanoidok által megdöntötte az egyensúlyt, hogy így az emberek egyre kevésbé maradtak szabadok, hogy az igaz érzéseikre alapozottan választhassák meg orientációjukat, és növekvő mértékben befolyásolták őket a reménytelenség érzései. Ennélfogva, egy kiigazítás szükséges volt.

Lemúria szárazföld volt a világ másik felén, a Csendes-óceánon, amely beavatkozás nélkül csúszott a hullámok alá egy hasonló póluseltolódás idején. Mint a legtöbb csendes-óceáni földet, Lemúriát is a Csendes-óceán déli vidékének komótos népei lakták. Ezért míg az Atlantiszról szóló legendák középpontjában a relatív erő és hatalom áll, amivel az atlantisziak rendelkeztek, a Lemúriáról szóló legendák az ő békés kinézetük köré koncentrálódik. Az atlantisziak – az óriás humanoidok lévén, akiknek a mai emberekhez hasonlóan volt technológiájuk, beleértve a kristályok használatát a kommunikációra – istenszerűnek tűntek, és ennélfogva annak a földnek az elpusztulása azt a gyanút keltette, hogy a saját kezük által való volt. A lemúriaiakat – nagy számban, mivel a föld nagyobb volt, mint a szétszórt szigetcsoport, amely ma létezik a Csendes-óceánon – úgy bálványozták, mint egy különleges spirituális fajtát, és hogy mindenfajta jó fog történni, ha valamiképp visszatérnének. Ehhez hasonló gyakran a helyzet, ezekkel a halott földekkel – halálukban többek, mint életükben voltak.

Frank Joseph Atlantisz és más elveszett világok című könyvében közli tanulmányait Atlantiszról és Lemúriáról. A lemúriaiak az okkult mesterségekben voltak a legkiválóbbak. Lélekvezetőik tömeges meditációkat tartottak, több száz, sőt több ezer ember részvételével. Már fel sem tudjuk fogni azt a misztikus energiát, ami egy ilyen összejövetelen felszabadult.

 Atlantisz népe

„Milyenek voltak az atlantisziak? Ránk maradt egy pazar portré, amely választ ad erre a kérdésre. Az Elchei hölgy életnagyságú terrakotta mellszobra a spanyolországi Andalúziában került elő. A realista szobrot valamikor a Rómát megelőző időkben készítették, fölényes tudással. A nő arca, sajátos díszei egy rafinált, gazdag népről mesélnek, amelyet a régészek nem ismernek, ám minden arra utal, hogy atlantiszi származású lehetett. A remekművet azon a területen találták, amelyet Platón a gadeirai királyságnak, Atlantisz tartományának nevez. A szobor kissé ferde szeme (feltételezhető atlantiszi faji sajátosság) sejteni engedi, hogy az Elchei hölgy atlantiszi volt, aki a szigetkirályság ibériai provinciájában élt.
Felső-Egyiptomban, Medinet Habunál, III. Ramszesz Fáraó győzelmi templomának falán a Királyok Völgyében máig megmaradtak az atlantiszi katonák portréi. Magas, nyúlánk, széles vállú, sas- orrú, energikus szájú, mandula- szemű emberek voltak.
Feltételezik, hogy az atlantisziak között sok volt a vörös és a szőke. A férfiak (főleg a polgárok és az uralkodók) néha szakállt viseltek, ám a közkatonák és a tisztek simára borotválták az arcukat, és rövidre vágták a hajukat. A közép-amerikai és andoki kultúrákban következetesen magasnak, szakállasnak, világos bőrűnek és szőkének vagy vörös hajúnak ábrázolják atlantiszi alapító atyáikat. Az egyiptomiak, akik két háborúban vívtak élethalálharcot az atlantisziakkal, természetesen rossz szemmel nézték a vörös hajat. A Kanári-szigetek guancs őslakosai képviselték. Atlantisz utolsó túlélő csoportjainak egyiket, amíg a spanyolok a XVI. században ki nem irtották őket. Külsejük sajátos keveréke volt a cromagnoninak és az indoeurópainak: a közepesnél magasabb termet, az ektomorf (nyúlánk) alkat, a dolikokefália (hosszú koponya), a világos haj és bőr azt sejteti, hogy talán egy önálló fajtát képviseltek. A guancsok külseje a fehér fajtára utaló kétségtelen jegyeket hordozta, míg beszédükben az indoeurópai, az egyiptomi. és a baszk keveredett ismeretlen szavakkal. Nagyon lehetséges, hogy az elzárt szigetországban kifejlődhetett egy külön atlantiszi genotípus.
Platón szerint az atlantiszi uralkodók gyönyörű, sötétkék ruhát viseltek. Aelianus római történész feljegyezte, hogy a királyi család tagjainak fejdíszei a „tengeri kosok” szarvából készültek (talán a fregattmadarak csőréből; köztudott, hogy a halászó fregattmadár úgy vágódik bele a vízbe, ahogy a faltörő kos az ostromlott város kapujának). Az Elchei hölgy ékességeiből ítélve az atlantiszi nők kedvelték az extravagáns fejdíszeket. A hölgy drágaköves nyakéket, a halántékán pedig két, vélhetőleg szövetből készült hengert visel. Az egyiptomi Medinet Habu templom-együttesében, az úgynevezett „tengeri népek” képein láthatjuk, milyen egyenruhájuk volt a Kr. e. XII. század elején az atlantiszi tengerészeknek. Bőrálladzós bronzsisakjuk tetejére lószőrből készült, sötétvörösre festett, rövid forgót erősítettek. Derékban övvel összefogott bőrvértjük hátara es mellére bronzlemezeket varrtak X alakban.

Lemúriai civilizáció

Mu már létezett, amikor Atlantisz megjelent; kortársak is voltak egy darabig, de el sem lehetett volna képzelni ellentétesebb civilizációkat. Az atlantisziak magas műszaki tudású, rafinált, birodalomalkotó nép volt, akik városokat, lenyűgöző közműveket építettek, szerették a gazdagságot, a hatalmat, a kultúrát és a terjeszkedést. Emlékeztettek a sokkal későbbi rómaiakra.
A lemúriaiakat nem vonzották ezek az értékek. Ők is tengerészek voltak, mint az atlantisziak, de ezzel véget is ért a hasonlóság. Ám a lemúriaiaknál egészen más célt szolgált a tenger, járása. Az atlantisziak nagy teherhajókat irányítottak, amelyek cserekereskedelern céljára több millió tonna rezet szállítottak Európába és a Közel-Keletre. Hatalmas hadihajóik voltak, hogy leigázzák ellenségeiket. A lemúriaiak főleg azért hajóztak el más földekre, hogy terjesszék hitük alapelveit. Nem volt tengerészetük, nem voltak hadseregeik, nem volt katonaságuk. Építettek kultikus központokat, de városokat nem.

A termékeny vulkáni talaj es a trópusi éghajlat kedvezett a mezőgazdaság kialakulásának. Virágzott a növénytan, a gyógyfüvek ismerete olyan fejlett volt, amit azóta se haladtunk meg. A lemúriaiak imponáló tudással építettek utakat (ma is láthatók a mikronéziai Tongán és a Malden-szigeten). A lemúriaiak termékeny földjeit folyamatosan fenyegette a dzsungel, amelyből az emberi településeknek ki kellett hasítaniuk az életterüket. A lemúriaiak apró falvakban éltek; fűből és fából építettek szerény házakat a kőből rakott, hatalmas kultikus központok köré, amelyek úgyszólván kivétel nélkül a tenger vagy valamilyen folyó partján álltak. A társadalmi élet céljára szolgáló kultuszhelyek széles tereiről hatalmas, tömör lépcsők vezettek fel  magas teraszokra, ahol azóta elporladt kisebb templomok álltak. A körmenetektől a rítusokon át a sporteseményekig minden a kultikus központokban zajlott. A lemúriaiknak jó zenei érzékük volt, különösen értettek a karénekhez. Ezt az örökséget is a polinézek őrizték meg számunkra.

Lemúria szellemi élete

A lemúriaiakat nem nagyon érdekelte a bel-, vagy külkereskedelem, egyáltalán semmiféle gazdagság. Mu népét elsősorban a gyógyítás és a lelki tökéletesedés foglalkoztatta. Kiterjedt vallási közösséget alkottak ‚egyetlen szellemi vezető irányításával, akit egy szent sorozatosan testet öltő léleknek tartottak, úgy, ahogyan ma az Amida Buddhát (a részvét Buddháját) vagy a Dalai Lámát képzelik. Ennek a teokratikus személyiségnek, akire a lakosság az istennek kijáró áhítattal tekintett, alá volt rendelve a beavatottak papi testülete, akik olyan szelíden és olyan ritkán gyakorolták a politikai hatalmat, amennyire csak lehetett. Lemúriában nem volt állam, nem törvények irányítottak, hanem a nemzeti etika.
A bűn ismeretlen fogalom volt, tehát nem léteztek börtönök, sem rendőrség, sem halálbüntetés. Volt egy nagyon kis létszámú csapat, amelynek tagjai részidőben látták el a fe1adatuat, és kizárólag a szellemi vezetőnek és papjainak tartoztak felelősséggel, szükség esetén ők bíráskodtak. A garázdákat, tolvajokat, hazugokat intenzív vallási képzésnek vetették alá, lelki habitusuk módosításának céljából. A komolyabb eseteket – a visszaesőket, verekedőket vagy gyilkosokat – örökre száműzték távoli, barbár földekre. Az emberáldozat ismeretlen volt Atlantiszban is, Lemúriában is, de Atlantiszban fennállásának utolsó szakaszában létezhetett a rabszolgaság. A lemúriaiaknak kiforrott erkölcsi elveik nem engedték meg a rabszolgatartást.
Cerve rámutat, hogy Lemúriában a sírokat kelet-nyugati irányban tájolták, és az elhunytak feje mindig kelet felé fordult. A Jonaguni japán sziget mellett talált víz alatti építmény, amelyet Lemúriai szakrális központnak hisznek, ugyancsak kelet-nyugati tájolású. Ezt az özönvíz előtti anyaföldet ismerték Lemúria és Mu néven, a mitikus hagyományban hol így hol úgy emlegetik. Úgy tűnik, a lemúriaiak nem zárkóztak el a szexuális változatosságtól; családi kapcsolataik lazák voltak. Ezt is továbbadták kevert vérű leszármazottaiknak, a polinézeknek, akiknek szexuális szokásait a hittérítők „feslettnek” neveztek. Az ételnek bővében voltak, dolgozniuk nem kellett a megélhetésért, a forró égöv alatt csak félmeztelenül volt tanácsos járni; mindez hozzájárult, hogy egészséges, minden bűntudattól mentes felfogásuk legyen a szexualitásról.

A lemúriaiak az okkult mesterségekben voltak a legkiválóbbak. Még az atlantiszi beavatottakat is felülmúlták. A lemúriai lélekvezetők tömeges meditációkat tartottak, több száz, sőt több ezer ember részvételével. Mi fel sem tudjuk fogni azt a misztikus energiát, ami egy ilyen összejövetelen felszabadult. Lemúriában gyakorolták az összes ismert okkult tevékenységet: a levitációt, a pszichokinézist, a csoportos telepátiát, a távolbalátást a metafizikus hallást, a tér-idő-ugrásokat, a jövendölést, a fajok közötti kommunikációt, az utazást egyik dimenzióból a másikba. Cerve írta a lemúriaiakról: számukra a világ spirituális része volt a legfontosabb, mint egyetlen reális aspektus, az élet egyetlen megbízható oldala. Évezredek felhalmozott tudása arra tanította őket, hogy az elmúlt és eljövendő nagy változásoknak alávetett, anyagi összetételű föld, amelyen állnak, rendkívül megbízhatatlan és irreális része a létnek.

Atlantisz és Mu kapcsolata

A lemúriaiak, noha hiányzott belőlük az agresszió, általában nem szívesen fogadták az idegeneket, és deportálták őket. Néhány kiválasztottnak engedélyezték a maradást, de kizárólag vallási képzés, diplomáciai kapcsolatok, vagy egyéb szakrális tevékenységek céljából. Ha az atlantisziakat a császári Róma előképének tekintjük, akkor a lemúriaiakban megláthatjuk a mai tibeti buddhisták előfutárait.
A lemúriaiak és az atlantisziak tudtak egymásról, és mindig tartottak fent korlátozott mértékű kapcsolatokat. Bár lehet, hogy a lemúriaiak tartózkodó szívélyességét az atlantiszi látogatók iránt a félelem és a megvetés ideges keveréke táplálta. Cerve szerint az atlantisziak „szent lemúriaiaknak” vagy „vak fajtának” nevezték őket, mert Mu erős napja változatos és gyakori szembetegségeket okozott. Ám a hanyatlással a dekadens atlantisziak egyre jobban lebecsülték a lemúriaiakat, elmaradott, babonás népségnek mondták őket.
Állítólag a lemúriaiak előre látták földjeik pusztulását, de vagy semmit se tehettek ellene, vagy nem akartak cselekedni, mert tudták, hogy a földi életben minden mulandó, és hittek, hogy a világegyetem szüntelenül megteremti, elpusztítja és újjáteremti magát.”

(forrás: Frank Joseph – Atlantisz és más elveszett világok)