Szent Grál 1-2

A Szent-Grál 1.

A kehely – korábban üst is – jelentés miatt gyakran egy csodálatos edény áll a költemények középpontjában, melyek cselekménye valamilyen módon a Szent Grállal kapcsolódik össze. Ilyen költeményeket először Angliában találtak.

Kr.u. a 9. században egyre több fantáziadús részlet nőtte be “Artus (vagy Arthur) király” legendás alakját. Történelmileg igazolható egy Arturius (vagy Artorius) nevű hadvezér személyének létezése, aki Észak-Britanniában a benyomuló angolszászok ellen küzdött az 500-as években, és később vált a mondákban és költeményekben “Arthur (Artus) királlyá”.

Udvartartását Anglia egyre délebbi részébe helyezték (Wales), és a hősi, lovagi élet központjának vélték. Kelta-walesi elemek szövődtek a mondába, és a keresztény eszmevilág is egyre jobban hatott rá. Arthur király udvarának kalandos történetei végül a kontinens udvari kultúráját és irodalmát is inspirálták és megtermékenyítették, mely a történteket “Materie de Bretagne” néven formálta tovább.

A korábbi évszázadok műveiben rendszerint az a hősök célja, hogy megtaláljanak és elnyerjenek egy varázserejű edényt, melyet számos esetben szüzek őriznek. A korai brit költemények ezen motívumának a keresztény szimbolikához, amelyet a későbbi századok Grál-költeményeiben találunk, még semmi köze. A kelták azonban hittek a “halhatatlanság üstjében” mint kultusztárgyban, és számos költemény szól ennek kereséséről. Természetesen ezek tartalmában – egy varázsüst keresése, amely halhatatlanságot adományoz – alapjában véve nem tükröződik más, mint az emberek vágyódása az örök élet után, hogy az embernek szabad legyen örökké élnie a Teremtésben, minden mulandó földi dolgon túl. Ezért szerepel a mondákban az éberen őrködő szüzek képe.

Mi ennek a jelentősége? Az őrző szüzek jelképezik a nőiséget, mely a szükséges “hidat” képezi az örök élet birodalma felé. A nő finom érzőképessége, az “örök nőies” – ahogy Goethe szavakba öntötte -, ami bennünket “felfelé vonz”. Ám a nő érzőképességének tisztának kell lennie, hogy betölthesse híd szerepét, hiúságtól és önzéstől mentesen.

A “szüzesség” és “szűziesség” fogalma szellemi tisztaságot jelent.

Ez jó példa arra, hogy a látszólagos kalandtörténetek mögött gyakran … mélyebb, nagyobb összefüggéseket lehet megsejteni. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból magát a csodatevő üstöt, amelyekről a régi költemények szólnak.

Miként később látni fogjuk, a “Szent Grál”, mint életet adományozó forrás, a Teremtés legmagasabb pontján valóban létezik, mint kapcsolódási pont a Teremtő és műve között. És ebből az örök forrásból, amelytől minden létezés és létező függ, árad fokról-fokra, szintről-szintre lefelé az erő és az áldás az egész Teremtésbe. Ezt a forrást szimbolizálta a kelták varázsüstje, ahogy a későbbi költemények “Szent Grálja” is.

A Szent Grállal összefüggő képzőművészeti alkotások egyike 1890-ből. “Wolfram von Eschenbach a Parzival tollbamondása közben”

Grál-elbeszélések és Artus-mondák

A kusza útvonal – amit a Grál-monda bejárt, miközben generációról generációra továbbadták, míg végül a középkori nyugati irodalom “csodatémája” lett – részletei már nem nyomon követhetőek.

Csupán azt tudjuk, hogy az Artur király és a Kerekasztal mondakör a középkori irodalomban kiemelkedő szerepet játszott. Nagyszerű lehetőségeket kínált a költőknek arra, hogy történetek sorát alkossák meg. Gyakorlatilag minden fennmaradt kelta mese és rege meghonosodott az “Artur-világban”. Az angliai és bretagne-i kelta költők prózai és verses elbeszéléseinek alapján keletkeztek a 12. és 13. században a francia költők nagy verses regényei, amelyek az átvett anyagot, a “Matide Bretagne”-t modernizálták, és a kelta varázsvilágot egy udvari-lovagi világgá változtatták. Ahogy a Grál-mondák ismertté váltak, a költők számára kézenfekvő volt a hőst, Percevalt (keltául Peredur) Arthur király udvarába át… helyezni, ahol már számos fényes, kitűnő lovag élt, hogy majd a szerencsésen kiállt kalandok, próbák után a híres Kerekasztal tagjává tegyék.

A mai kutatások eredményei alapján Chrétien de Troyes (kb. 1150-1190) – aki a 12. századi francia irodalom egyik legismertebb alakja – bizonyíthatóan a nyugat történelmében elsőként dolgozta fel az Arthur-monda keretében a Szent Grálról szóló történeteket. Chrétien de Troyes Champagne és Flanderns udvarában élt. 1185 körül írta “Perceval li Galois ou Les Contes del Graal” című művét. Korai halála miatt azonban az alkotás befejezetlen maradt.

Chrétien de Troyes azt állította, hogy Grál-költeményeinek anyagát egy könyvből vette, melyet akkori mecénásától, Philippe d`Alsace, Flandern grófjától kapott kölcsön.

A költemény formája megfelel a korabeli nevelő- és fejlesztő célzattal írt regények formájának. Chrétien de Troyes Perceval példáján keresztül mutatja be, hogyan válik valaki lovaggá, és tanításként írja le, milyen erényeket kell elnyernie, milyen illemszabályokat kell elsajátítania ahhoz, hogy korának kulturált udvaraiban megjelenhessen.

1200 körül aztán Gautier de Montbéliard gróf udvarában Robert de Boron megírta “Grand estoire dou Graal” című rövid, 3514 versszakos művét, amely a Grál-monda legjelentősebb ófrancia áthagyományozásának számít.

Robert Boron számára a Szent Grál az utolsó vacsorakor használt kehely, melyben Arimateai József felfogta Krisztus vérét.

Boron költeményének forrásai valószínűleg Nikodémus egy pseudo-evangéliuma, továbbá az úgynevezett Pilátus-akták (egy apokrif tudósítás Krisztus elítéléséről és haláláról, amelyet állítólag Pilátus, Tiberius császár római helytartója Rómába küldött, és amelyet feltehetően csak a 2. század végén találtak meg), és nem utolsó sorban Chrétien de Troyes Grál-költeménye.

1197 és 1210 között alkotta meg Wolfram von Eschenbach (kb. 1170-1220) “Parzival”-ját, amely a német középkor legnagyobb eposza és az egyetlen, …melyet Wolfram befejezett. Mintául Chrétien de Troyes költeményét használta, és ő is összeolvasztotta Arthur király és a Kerekasztal mondáját Parzival és a Szent Grál történetével. Parzival eszményi alakjában Wolfram von Eschenbach bemutatja, hogyan emelkedik hőse a világi lovagság fölé, miként nyeri el minden kétség, szenvedés és megpróbáltatások ellenére a szellemi lovagságot, és végül hogyan választják tiszta és nemes törekvéseinek megkoronázásaként a Grál királyává.

Wolfram von Eschenbach a Szent Grált csodatévő, sugárzó kőként ábrázolja, amely egy zöld selyempárnán fekszik.

A vágyak teljesednek, paradicsomi:
Ez vala a Grál, (mely mellett semmi
a földi ragyogás), a kő, fénnyel teli.

Wolframnál is egy tiszta szűz áll kapcsolatban a Grállal: Repanse de Schoye a Szent Grál szolgálónőjeként hordozza a követ:

Mert ilyen vala a Grál:
Az, ki a szűziességet megőrzi csupán,
És minden csalárdságtól ment,
A Grál szolgálónője ő lehet.

A lovagok a Szent Grál, egy kő erejéből élnek, … melyet “nevezék lapsit excillisnek” ( “az égből aláhullott”). Aki a követ megpillantja, egy hétig nem halhat meg. Egyszer egy évben, nagypénteken, egy galamb száll alá az égből, és egy … ostyát helyez a kőre, amely által ereje megújul.

Keresztes hadjárat a katarok ellen

Wolfram von Eschenbach költeményei forrásaként egyrészt Chrétien de Troyest említi, másrészt egy provánszi ember munkáját, akit ő “Kyot, az énekes”-nek nevezett. A IX. könyvben Wolfram elmeséli, hogyan fedezte fel Kyot a Szent Grál mondájának anyagát – és egyúttal sejtetni engedi, hogy a Szent Grál mondájának tulajdonképpeni forrása egy égi kinyilatkoztatás.

Ez alapján valószínű, hogy a monda Palesztinából Egyiptomon, Spanyolországon és Franciaországon át jutott el Németországig. Azonban minden eddigi kutatás ellenére sem találtak nyomokat egy provanszi, Kyot nevű költőről, sem állítólagos művéről. Egy ilyen nevű ember létéről, vagy nem létéről ezért rengeteget vitatkoztak.

A Szent Grál monda pontos eredetének ábrázolásában, melyben Wolfram von Eschenbach úgy említi “Kyot mestert”, mint aki Toledoban, tehát Spanyolországban “megtalálja a rege forrását”, és a “Salamon nemzetségéből kiválasztott” pogány Flegetanist, aki “a természet bölcs ismerőjeként” elhozta kelet tudását, jól ismerve “a csillagok fényének és pályájának” titkait. Ez az ábrázolás vezetett ahhoz a feltevéshez, hogy Wolfram “Kyot mestere” a katarokhoz tartozott. A katarok szigorú aszkéta életmódot folytató hitközössége a X. század végére már Dél- és Nyugat-Európában is jelen volt, és 1200 körül már azokhoz a “szektákhoz” tartozott, akiket a római egyház elszántan üldözött. Míg a katarok számára, akik magukat “a tisztáknak” nevezték, a legfőbb parancsolatnak a Jézus tanítása szerinti példamutató élet számított, a pápaságot, a római egyházat és annak dogmáit elutasították. Ezért semmire sem becsülték a szentek és relikviák tiszteletét, megkérdőjelezték az egyházi szentségeket, hittek a reinkarnációban, jelképüknek pedig nem a római katolikus egyház szenvedéskeresztjét választották, hanem az egyenlő szárú keresztet, az Igazság ősi, Krisztus előtti szimbólumát, mely az aktív és a passzív, a férfi és a női, a pozitív és a negatív jellegek közötti harmóniát jeleníti meg. A dél-franciaországi katarok kultikus misztériuma pedig, akik Montségurben saját tudásukat őrizték, a… Szent Grál volt! Ezeknek a hívőknek, akik egyben nemes lovagok, papok, költők és énekesek voltak, a Szent Grál jelentette a tisztaság legmagasztosabb jelképét.

A katarok, akikhez egyre többen csatlakoztak a népből, ápolták a “maniheizmus” eszméjét, melynek eredete a Krisztus utáni 3. századra nyúlik vissza, és összekapcsolták a Távol-Kelet tudásával. A maniheizmus alapítója, Mani (Kr.u. 216- 277) Perzsiában és Indiában sikerrel törekedett arra, hogy a keresztény eszméket összhangba hozza Buddha és Zarathustra tanaival. Így a “tiszták” számtalan mély hitbéli igazsághoz nyúlhattak vissza, amelyekből aztán egy új egészet formáltak: Tanításuk lényege az volt, hogy az embert kivezessék a sötétségből a fényre.

A római egyház szemében azonban a katarok egy az “igaz hit” számára veszélyes szektának számítottak, akiket meg kellett semmisíteni. 1208-ban III. Ince pápa elrendelte az inkvizíciót és a keresztes hadjáratot a katarok ellen, és az 1229-ig eltelt években több ezer embert gyilkoltak meg közülük. Lemészárolták, vagy a máglyán végezték ki őket. Montségurt is romba döntötték. Csupán néhány katárnak sikerülhetett a közeli Pireneusokban lévő hegyi barlangokban menedéket találnia, hiszen ezekben a barlangokban később olyan szellemi tudásról találtak festményeket, amelyek a keresztény tanok és a Grál-mondavilág összekapcsolását jelenítik meg. A “katár” név is tovább élt: a mai napig használatos a német “Ketzer = eretnek” szó formájában.

A nyomok eltüntetése

A tragikus inkvizíciós események tükrében talán magától értetődő, hogy a középkori költők gondosan ügyeltek arra, hogy minden nyomot eltüntessenek, ami a katarokra és az ő tudásukra utalhatott volna, illetve igyekeztek a mondaanyagot minden pogány elemtől megtisztítani, és keresztény elemek hangsúlyozásával, tehát bizonyos mértékű “katolizációval”, a római egyház számára vonzóvá tenni.

Amennyiben tehát Wolfram von Eschenbach valóban egy katár mestertől kapta a Kelet titkos tudását, amit beleszőtt a “Parzivalba”, úgy ezt a mestert meg is kellett óvnia a római inkvizíció ítéletétől és üldöztetésétől, és minden nyomot el kellett tüntetnie, ami őt veszedelmes alak színében tüntethette volna fel.

Ezért azt feltételezik, hogy Kyot mester mindenképpen élhetett Provance-on kívül is, aki keleti hagyományokból mentette át korának azt az ősi tudást, amely azután Wolfram rendelkezésére állt.

Egy másik felfogás szerint Eschenbach a templomosok rendjének tagja volt. A templomosok szellemi lovagrendjét 1119-ben alapították, s kizárólag a pápának volt alárendelve (1139). Azt a célt tűzték maguk elé, hogy a jeruzsálemi “szent sírt” megvédik a hitetlenektől. Magukat mindenkori nagymesterük székhelyéről, arról a jeruzsálemi térről nevezték el, ahol egykoron Salamon temploma állt. A templomosoknak voltak a Kelettel az elképzelhető legjobb kapcsolataik. Néhány nagymesterük baráti körében arab uralkodók is voltak. A két kultúrkör, a keresztény és az iszlám, kölcsönösen jó hatást gyakorolt egymásra, és szellemi értékek cserélődtek a két vallás között. Később azonban éppen ezt rótták fel a templomosoknak.

Térjünk vissza Wolfram von Eschenbachhoz.

Teljesen mindegy, hogy ő maga a templomosokhoz tartozott-e, vagy az ő “Kyot mestere” csupán egy katár ember álneve volt: abban minden kutató a legmesszebbmenőkig egyetért, hogy a Szent Grálról szóló tudás keletről került a nyugati világba.

De az arabok honnan szereztek tudomást róla? Wolfram von Eschenbachnál a következőket olvashatjuk: “Flegetanis Salamon nemzetségéből, Izrael törzséből született… “. Otto Rahm aKeresztes hadjárat a Grál ellen című művében azt a kérdést tárgyalja, hogy a monda esetleg nem a híres salamoni kincsből származik-e, amely Toledóban az arabok kezébe került, amikor 1711-ben a nyugat-gótok megkezdték megsemmisítő csapásukat a spanyolok ellen, és elfoglalták az országot. Vajon Salamonnak tudomása volt a Szent Grálról? Talán ő maga kapta a kinyilatkoztatást, vagy ez a titkos tudás még távolabbra nyúlik vissza, egészen Mózesig?

A középkorban mindenesetre elsősorban Wolfram von Eschenbach Parzival műve által lett a “Szent Grál” fogalma közkinccsé, mégpedig éppen abban az időben, amikor az egyház azon iparkodott, hogy a katarokat és azok kultikus ereklyéit nyomtalanul eltüntesse, és mindent végérvényesen elpusztítson, ami a Római egyház dogmáival szemben állt.

Wagner Parzifal operájához készült színpadi látványterv 1879-ből. A kép a Szent Grál csarnokát ábrázolja.

Középkor utáni értelmezések

Wolfram von EschenbachParzivalja, ez a hatalmas középkori eposz későbbi költemények özönét indította el. Az ismertté vált Grál motívum lángra lobbantotta a nyugati költők fantáziáját. Minden egyes ember, aki az anyaggal foglalkozott, hozzáfűzött valamit, ami a képet még inkább összezavarta, és a benne áthagyományozott igazság felhígult és elferdült.

Végül olyan mű is született, mely szerint Ádám vette át a Szent Grált a Paradicsomban. Miután kiűzték az Édenkertből, állítólag ott kellett azt hagynia, ám később fia, Sét engedélyt kapott, hogy elhozhassa és őrizhesse a csodakelyhet, amíg a Szent Grál végül az Isten Fia kezébe nem került.

Azonban nem csupán a költői fantázia vált parttalanná. Az emberek akkoriban mindenütt a Szent Grált vélték felfedezni, amit leggyakrabban zöld színű tálnak vagy edénynek gondoltak. Egy ideig például azt gondolták, hogy a Grál tulajdonképpen a genovai Lorenz templomban található tál. 1247-ben Jeruzsálem pátriárkája egy smaragdokkal ékesített tálat ajándékozott III. Henrik királynak, ami állítólag Nikodemustól és Arimathiai Józseftől származott. Ebben is a Grál-kelyhet vélték felismerni.

A “Grál-szolgálat” alatt általában az udvari lovagi szolgálatot értették. A Grál-fogalom egyre inkább veszített jelentőségéből és értékéből, és a XV. sz. vége körül a Szent Grál hagyománya lecsengett, csupán egy legenda maradt belőle. Jóllehet az ezt követő időkben is íródtak olykor még a témát feldolgozó művek, mint pl. a XVIII. sz.-ban, amikor a svájci tudós és író, Johann Jakob Bodmer újra felfedezte a középkori német irodalmat, és 1753-ban megjelentette Parcival című művét.

A Grál-anyagot azonban csak a XIX.sz.-ban sikerült érdekfeszítő formában újjáalakítani. Ekkor, 1845 és 1848 között szerezte Richard Wagner, a költő-zeneszerző Lohengrin c. operáját. Wolfram von Eschenbach már a Parzival végén elmeséli Loherangrin és Elsa von Brabant történetét. Ebből 1283 és 1290 között egy bajor költő alkotta meg azt a prózai verses elbeszélést, amely Wagner Lohengrinjének alapjául szolgált. Különösen figyelemre méltó ebben a műben a “Grál-elbeszélés”. Sok dolog újra éltre kelt benne a Szent Grálról szóló régi tudásból. A “Grál-várról”, Lohengrin otthonáról a következőket tudhatjuk meg belőle:

Nagy messze táj, egy ismeretlen szent hon,
Ott van egy vár és Monsalvat neve,
E várban fényes, gazdag templom ragyog,
Nem látott soha senki ily csodát.
Oltári kincse földöntúli serleg,
Mely titkon áldva hat mindenekre,
A földre hozták égi angyalseregek,
S itt híven őrzik tiszta emberek.
Évente jő egy szent galamb az égből,
Hogy bűverővel töltse újra meg.
E kincs a Grál, és boldog hitbe révül
Az őrök lelke, hogyha fénye rezg.
Kiket a Grál e szolgálatra választ,
A Grál azoknak égi hatalmat ád,
Mert védve van, kit szent varázzsal áraszt,
Nem érheti baj és nem hal bús halált.*

Richard Wagnert, a XIX. sz.-i művészet egyik vezető személyiségét, már korán magukkal ragadták a középkori költemények, különösen a Szent Grál legendája. Már az elsők között írt egyik művében is, az 1845-ben bemutatott Tannhäuser-ben, érezhető Eschenbach hatása. Öt évvel később volt a Lohengrin ősbemutatója, egy Grál-lovag története, aki a Grál-várból érkezett, hogy az igazságot győzelemre segítse.

A Szent Grál legendájának egyik újabb dramatikus változatában, Parsifal mint a Szent Grál királya jelenik meg, aki a részvéten keresztül tesz szert tudásra, és a megváltást hozza majd el. Mindez nem hagyott nyugtot Richard Wagnernek, aki akkor már befejezte “Lohengrinjét”. Így lett általa előkészítve a Grál-legenda legfontosabb, már hosszú ideje magára várató újraértelmezése.

Wagner döntő találkozása a Parsifal-anyaggal – ahogy azt ő maga elmesélte – 1857 nagypéntekének reggelén történt.

A mély benyomás hatására azonnal megszületett az a fennkölt dallam, melyet később mint “Nagypénteki varázs” szőtt bele “Parsifaljába”. Egy saját Parsifal-dráma terve azonban csak 1865-ben érett meg. És 12 évvel később, 1877 január 25-én Richard Wagner valóban hozzálátott még egyszer a műhöz, és megkomponálta azt a színpadi ünnepi játékot, amely munkássága lezárását jelentette. Ezt írta azon a napon: “Elkezdtem a Parsifalt, és addig nem hagyom abba, amíg el nem készül!” És a Szent Grálról, melyet Wagner is kapcsolatba hozott az utolsó vacsora kelyhével, az első felvonásban a következő áll:

S ő szentélyt épített e szent helyen.
S akiket őrizetre rendelt,
mihez nem jut ki bűnnel terhelt,
s ti mind szeplőtlen hősök itt
testvérül szegődtök,
s hogy támaszt nyújtsatok
a védtelennek,
a Gráltól bűvhatalmat nyertek.

Richard Wagner Parsifaljának középpontjába a beteg Grál-király, Amfortas szenvedéseit állította. Egy bűnös mulasztás óta, amely őt a sötétséghez kötötte, Amfortas egy égő sebet visel magán, ami nem tud begyógyulni. A Szent Grál minden egyes felfedése, és az azzal összefüggő erőkiáradás megújítja Amfortas szenvedését. Amfortas elviselhetetlen fájdalmai miatt többé már nem akar a Grál-király lenni, és a legkeményebb belső harcok ellenére sem akarja a Grált többé felfedni, míg végül Parsifal begyógyítja sebét, és ő maga lesz a Szent Grál királya. Ám mielőtt mindez megtörténhet, Parsifálnak tudóvá kell válnia. Kezdetben még nincs feladatának tudatában, így járja be a világot, míg elér Klingsor varázsbirodalmába, ahol csábító virágos lányok veszik körül, míg végül rá nem talál Kundryra. Amikor ez csókjával el akarja őt csábítani, Parsifal felébred. Felismeri, hogy miért lett beteg Amfortas, érzi annak égő sebeit saját magán, és ellöki magától Kundry-t. Amikor a csábító urát, Klingsort hívja segíségül, Parsifal személyes harcban lép fel ellene, elveszi tőle a lándzsát (ami tulajdonképpen a Grál-lovagoké), és a kereszt jelével véget vet Klingsor hatalmának, akinek összeomlik a varázsbirodalma…

Wolfram von Eschenbach kora óta Richard Wagner által élte meg a Parsifal-monda legelevenebb “újjászületését”. Wagner ezt a hatást mindenekelőtt a zenével érte el, ami rendkívül találóan fejezi ki a történet külső és belső alakulását, ami kiemeli a karaktereket, és megvilágítja az egyes helyzeteket. Wagner ezen utolsó művének az ősbemutatóját 1882. július 26-án a Bayreuth-i Festspielhaus-ban tartották. A premier közönsége mélyen megrendülhetett. Feljegyezték August Förster lipcsei színházigazgató egy mondatát, aki a bemutató éjjelén néhány ismerőse szemében könnyeket vélt látni: “Meglátják, Wagner meg fog halni!” Valaki, aki ilyet alkotott, már nem él sokáig, életművét befejezte.

Richard Wagner állapota valóban hamarosan leromlott. A költő-zeneszerző 1883. február 13-án Velencében hunyt el. “Búcsúműve”, így nevezték később a “Parsifalt”, egy teljesen új formát kölcsönzött a középkori mondaanyagnak. Wagner egy háromfelvonásos darabba sűrítette össze mindannak a teljességét, amit évszázadokon keresztül a hagyományokban adtak tovább. Mint ahogy valaki egy nagyítóval gyűjti egy pontba a nap sugarait, éppúgy gyűjtötte ő is össze az eseményeket leíró képek nagy sokaságát, megfosztva és megszabadítva őket a túlzott fantáziával felékesített, vagy a korhoz kötődő felesleges dolgoktól, és csupán a történet fő fejlődési vonalát bontakoztatta ki.

Mai szemszögből figyelemre méltó mindamellett a kor is, amikor Wagner “Parsifalja” megszületett. 1875. április 18-án született Abd-ru-shin, annak a világot magyarázó műnek az írója, amely az 1920-as években “Az Igazság fényében – Grál-üzenet” címen először világított rá arra, hogy mily magasztos Igazság szolgál a Szent Grál alapjául.

A Szent-Grál 2

A Szent Grál kifejezés hallatán többségünknek minden bizonnyal egy kehely vagy serleg jut eszébe, amelyben Jézus vérét fogták fel a kereszt alatt. Ha jobban utánanézünk a kérdésnek, akkor hamarosan kiderül, hogy ősi földünkre, a Kárpát-medencére nem véletlenül használjuk az Isten országa kifejezést, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy csak nekünk van Szent Koronánk, melyet az „égiektől” kaptunk. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az Isten országa, Mária országa kifejezéseket talán a Grál királyok országa kifejezéssel is bővíthetnénk! A XII. század a spirituális ébredés időszaka volt Európában. A keresztes hadjáratok Szentföldről visszaérkező lovagjai a Kelet addig ismeretlen titkait hozták magukkal. Ilyen környezetben bukkant fel 1190-1220 között egy misztikus tárgyról szóló mítosz, amit – senki se tudja miért – Grálnak neveztek. A templomosok, a gótikus építészet, a Grál, és az a gondolat, hogy létezik valahol Európában egy Róma szerint nem keresztény király, egy időben jelent meg. A Grálról szóló mítosz nem egységes történet, sokféle változata ismert. Eredetét néhányan az ősi kelta és walesi mítoszokig vezetik vissza. Ezek a történetek a Földistennőről, Napistennőről, termékenységről és az újjászületésről szólnak. Az Élet kútja körül tökéletes boldogságban élnek az emberek, paradicsomi állapotok uralkodnak, mígnem a Gonosz támadása véget vet mindennek. Az Anyaistennő tulajdonképpen magát a földet jelenti, a hős rengeteg viszontagságon keresztül ennek az Aranykornak a megtalálására törekszik.     Más legendák szerint az „égből materializálódott”, Noé vette először kézbe. Egy másik történet szerint Lucifer bukásakor a fejéről leeső korona smaragdjából lett a Grál. A felbukkanásától kezdve folyamatosan őr vigyázta. Más legenda azt mondja el, hogy Sába királynője vitte Salamonnak, vagy Szemiramisz ajándékozta a Melkizedeknek. Sokan vannak, akik a Szent Grálban nem egy tárgyat látnak, hanem valamifajta szent tanítást, ősi titkot, bölcsességet vagy magát a Bölcsek Kövét. A Grál keresése ilyen értelemben az örök bölcsességhez, a megvilágosodáshoz vezető utat jelöli. De nézzük, mit mondanak az írásos emlékek! A legkorábbi leírás az irodalomban és a történelemben Chrétien de Troyes „Conte du Graal” (A Grál keresése) című műve, amelyet a szerző 1182-ben befejezetlenül hagyott. Ebben szó sincs arról, hogy a Grál serleg lenne, és nincs említés benne Jézus véréről se, utal viszont egy „halászkirályra”, akinek a birodalmában játszódnak az események. Wolfram von Eschenbach „Parszifál” című elbeszélő költeménye 1195 – 1210 között íródott, a szent ereklyét itt egy szűz viszi magával, de ebben a történetben a Grál egy kő. Sir Thomas Malory „Arthur halála” című műve sokkal későbbi, a XV. század közepéről való, amely már keresztény szellemben átültetett beszámoló. Itt az ereklye egy aranyedény, megjelenik a történetben Jézus vére is, amit egy„tökéletesen tiszta szűz vitt magával”. Egy valami egyből feltűnik: A XII. században a mai Franciaország területén bukkannak fel a Grál mítoszok, de amit elmesélnek, azok sokkal korábbiak, többen az V. századra, az angliai mitikus Artúr király birodalmába helyezik. Többekben felmerült a kérdés, hogy ha a legkorábbi változatban a Grál egy kő, akkor később miért kellett edényként ábrázolni? Hancock, több hasonló témával foglalkozó és tudományos alapossággal íródott könyv szerzője, megállapította, hogy a mű keresztényi szemléletre való átültetését Szent Bernát, a cisztercita rend alapítója támogatta anyagilag. A fő hidat a korábbi nem keresztény és a keresztény Szent Grál történetek között a XIII. századi cisztercita szerzetesek alkották. Az egyház lefordította a jelenséget a maga nyelvére: mindent megtettek azért, hogy a Grált szimbolikusan az áldott Szűz Máriával azonosítsák. Logikájuk szerint Mária Krisztus szent vérét méhében hordozta mielőtt megszülte Jézust, a Grál így Máriát jelképezi, hiszen Istent hordozta magában. Hancock felvetette a frigyládával való kapcsolatot, ahol is a frigyláda az „isteni kő”, a Bölcsek Köve(?) tárolására szolgál, ilyen értelemben tehát az isteni tudás, bölcsesség hordozója, amelynek titkát csak a beavatottak ismerik. A Grál eredetére vonatkozó számtalan elmélet egy valamiben mindenképpen egyezik: A Grál minden esetben az isteni eredetű tudás, bölcsesség, tanítás őrzésére, továbbvitelére, „tárolására” szolgál, legyen az fizikailag is kézzel fogható (Bölcsek Köve, Jézus vére), akár nem. A tudás letéteményeseit maga a Teremtő választja ki, ők a beavatottak, akik örök kötelessége generációk során át a tudás megőrzése. Ők a Grál királyok. A Grál témát feldolgozó művek sokáig egyházi indexen voltak. Jogos a kérdés: vajon az ártatlan lovagtörténetek miért vívták ki Róma ellenszenvét? A világszerte nagy feltűnést keltett „A szent vér és a szent Grál” című könyvükben M. Baigent, R. Leigh és H. Lincoln meghökkentő kutatási eredményre jutottak. A hagyomány szerint Jézus Krisztus kiömlő vérével jelképpé átlényegülő edény más értelemben is kapcsolódik a vérhez: Szerintük a Szent Grál, ha nem is kézzel fogható, de nagyon is konkrét, és a történelmet formáló hatalmak számára kezdettől fogva ismert eszköz volt. Nézőpontjuk szerint Jézusnak volt felesége, Mária-Magdolna személyében. A Grál eszerint az elképzelés szerint nem más, mint a jézusi vérvonal továbbvitele, tehát azoknak a története, akik ebből a kapcsolatból születtek, és tovább házasodtak. Tulajdonképpen Mária-Magdolna méhe a szent kehely. (A középkorban egyébként két kultusz – Mária és a Mária-Magdolna – keveredett. Az úgynevezett Fekete Madonna képek szerte a világban fellelhetők, sokak szerint Mária-Magdolna egyiptomi papnő volt, innen a sötét szín). Szerintük amikor Jézus rokonai (mások szerint, Arimathiai József és/vagy Mária Magdolna) a keresztre feszítés után Jeruzsálemből elmenekültek, a mai Dél-Franciaországban telepedtek le. (Mások azon a véleményen vannak, hogy Arimathiai József vitte a kelyhet Angliába, áthajózott a mai Glastonburybe (az irodalomban Avalon), ahol megalapította a Grál-kereszténységet, a tulajdonképpeni Nap-kereszténységet, így ő volt az első Grál király.) A szerzők szerint Jézus leszármazottai beházasodtak a frank királyok családjába (Meroving). A századok folyamán a Merovingok bukása után létrejövő új dinasztiák ezt a királyi vérvonalat viszik tovább. A szerzők elképzelhetőnek tartják, hogy ma is tudnak erről a királyi családok, például a Habsburgok is. (E szerint a templomos lovagok Jézus vérrokonai voltak. Nem véletlenül küldték őket a Szentföldre Franciaországból a XII. században, hogy őseik nyomát kutassák). A Grál család oltalmazója a templomos lovagrend volt, akik a Meroving királyi család vérségi vonalán keresztül váltották valóra küldetésüket. Így válik érthetővé francia „sang raal” „szent vér” az értelmezése. (A fenti állításokat több minden alátámasztja, meglepő például, hogy 496-ban a Meroving-okhoz tartozó Clodvigot a Nyugat-Római Birodalom császáraként ismeri el a pápa anélkül, hogy felkent koronát küldene. Ez csak úgy lehetséges, hogy Róma ismerte, hogy milyen vérvonalból származott). A vázolt elképzelések alapján megállapítható, hogy a Szent Grál Jézuson keresztül egyrészt a Meroving-okhoz, másrészt a mitikus Artúr királyhoz vezet bennünket. A köztudatban az Artúr, illetve a Grál legendakör kelta gyökerűként él. De vajon valóban így van ez? „A legendakör történeteit automatikusan vezetjük vissza a kelta-brit pogány kultúrkörbe, noha egyáltalán nem minden eleme gyökerezik abban” – állítja Howard Reid antropológus nemrégiben megjelent könyvében. Szerinte az Artúri világot nem lehet egyszerűen a korai kelta britektől származtatni. Reid szerint a legenda akkoriban keletkezett, amikor a sztyeppékről betörő szarmata törzsek ellen a rómaiak megépítették a szigeten a Hadrianus falat, és szerinte a szarmaták legfőbb megkülönböztető tárgya egy mágikus kard volt. Ugyanezen a véleményen van Tomory Zsuzsa őstörténész, akivel lapunkban beszélgetést folytattunk az Artúri legendák magyar kapcsolatairól. Több kutató is megerősíti, hogy a Római Birodalomba betörő szarmatákat a római császárok egy idő után szolgálatukba fogadták zsoldosként, így kerültek Britannia provinciába. (A szarmatákat pedig rokonainknak tekinthetjük). Kiss Irén és Tábori László a Grál nyomában című tanulmányukban ugyanezt a kapcsolatot erősítik meg. Utalnak Makkay Jánosra, aki szerint Marcus Aurelius császár Kr. u. 175-ben több ezer páncélos lovast telepített Britanniába a magyar Alföldről, a legyőzött alán-szarmata seregből. Ezek a harcosok a szkíta gyökerű pártus harcmodort követték, kitűnő íjászok voltak és sárkányfejes zászlókat használtak. A sárkányos zászlók feltűnése 53-ban történt, a pártus seregek használták. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a legendás Artúr apjának, Pendragonnak az őse ezek között az áttelepített, iráni nyelvű és kultúrájú lovagok között keresendő. Több mint feltűnő az is, hogy a Pendragon sárkányfejet jelent. Kiss Irén és Tábori László leírják, hogy a kaukázusi iráni nyelvű oszétok körében máig él varázserejű csésze hagyománya. Egészen meglepő hasonlóság van az oszét hős, Batradt, és Attila kardja között. A Szent Grál az oszéteknél „szent kupát” jelent. A Parsival név pedig azt jelenti, perzsa hős (parszi val). Ismeretes továbbá, hogy mágikus ezüstcsészét helyeztek Szent László sírjára. Harmatta János „Grál-legenda eredete” című könyve is az iráni eredetet erősíti meg. Mindezek fényében annyit legalább bátran kijelenthetünk, hogy a mitikus Artúri legendák a mi múltunkban gyökereznek. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Edward Burne-Jones „Arthur elszenderülése Avalonban” című festményén egyértelműen a mi Szent Koronánk látható, noha ismereteink szerint a művésznek semmi kapcsolata nem volt a magyarokkal). Nem szabad elfeledkeznünk továbbá Artúr és Attila királyunk mondái közötti hasonlóságról sem, ráadásul közel azonos időszakban éltek, és mindegyikük történetében fontos szerep jut egy mágikus kardnak. Grál utáni nyomozásunkat folytassuk a másik szálon, a francia kapcsolattal, a Meroving vonallal! Az egykori frankok Kárpát-medencei kapcsolata több kutatót is izgatott. Thierry Amadé nevű francia történész – aki Attila és a magyarok történetével is foglalkozott – a „franciák” trójai származásáról tud, akiket a korabeli krónikák sicamber-eknek neveznek. A Trójából, illetve Kis-Ázsiából menekülő gallok a Kárpát-medencébe érkeztek, ahol évszázadokat töltöttek és fővárost is építettek, aminek Sicambria nevet adták. Ők alapították a várost, amit Attila később újjáépített a Dunakanyarban, Attila főhadiszállása Sicambria néven szerepel, és azonos Aquincum római alapítású várossal. Több szakember nyelvészeti, régészeti kutatásának eredményeként arra a következtetésre juthatunk, hogy a magukat sicamber-reknek nevezők szoros rokoni kapcsolatban álltak szittya – avar őseinkkel. A leszármazottaik azok a frankok, akik aztán innen a Rajna, Szajna és a Majna mellé települtek, és akiktől a Meroving dinasztiát is származtatják. (A korabeli leírások alapján meglepő az antropológiai hasonlóság a szittyák és a Meroving-ok között. Ezt a kapcsolatot erősíti Kiss Irén és Tábori László az említett tanulmányukban, ahol leírják, hogy a leghíresebb Grál történetben, a Parsifalban, a Grál király családja az Anjou házzal állt kapcsolatban. Így tehát Nagy Lajos királyunk is a Grálok ivadéka, akit bensőséges szálak fűzték a pálosokhoz, akik viszont hazánkban egyedül tartották számon József ünnepét). Nos, az eddigiek alapján a Grál történetét Jézus születéséig tudjuk visszavezetni, az ősi, isteni bölcsesség, amelynek a Grál valamiképpen hordozója, pedig nyilvánvalóan sokkal több, mint kétezer éves. Mit tudunk a Grál-királyok Jézus előtti történetéről? A válaszhoz sok segítséget kapunk Laurence Gardner „A Grál királyok eredete, Ádám és Éva Pendragon öröksége” című könyvéből. A jakobita királyi történetíró, nemzetközileg elismert családfakutató, több nagysikerű könyv szerzője könyvében az ősi Sárkányrend (Sárkányos Társaság) titkos archívumaiban fellelt dokumentumok alapján a Grál-királyság eredetét kutatja annak mezopotámiai megalakulása óta. Felfedi, miért játszott olyan fontos szerepet a messiási vérvonal, genealógiai táblázatokkal igazolja leszármazási sorokat az ősi sumer királyoktól napjaink politikusaiig. A Teremtés könyvéből ismert, hogy Noénak három gyereke volt: „Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek vala: Sém és Hám és Jáfet. Hám pedig Kanaánnak atyja” (Ter. 9:18) Sém leszármazottai a semiták, az ábrahámi vonal. Hám fia Kús, aki „nemzé” Nimródot. A Bibliából kiderül, hogy Nimród „kezde hatalmassá lenni a földön”, valamint „hatalmas vadász vala az Úr előtt”. Gönczi Tamás a Nimród gyűrűje című könyvében egyértelműen bizonyítja, hogy a magyar néphagyományban Nimród mindig is hatalmas ősatyaként, őskirályként, „első királyként” él évezredek óta. Gardner a következőt írja: „Az uralkodók genealógiáját tekintve elmondhatjuk, hogy Hám és Nimród dinasztiája a Grál-királyság igazi örököse, míg a sémi vonal Sémmel kisebb jelentőségű volt. Hám és utódai olyan fontos szerepet játszottak a messiási történelemben, hogy még címerpajzsot is kaptak… Nem meglepő, hogy a hámi címerben a sárkány központi helyet foglal el…”. Máshol: „ …a Nimróddal kapcsolatos legfontosabb forrás a Targum, az ókori arámi szövegek gyűjteménye az I. századból. Az arámi az arámiak nyelve volt, akik a a Kr. e. XIII. században vetették meg a lábukat Mezopotámiában. (Jézus nyelve is az arámi volt, a Szerk.) A Targumban olvashatjuk, hogy Nimród egy egyiptomi fáraó apja, de hogy név szerint kié, azt nem tudhatjuk meg. Egy etióp nyelvű szöveg azonban említést tesz egy fáraóról, Janufról, aki Nimród kortársa volt…ő Kr. e. 3000 körül, vagyis Nimród idején uralkodott. Kr. e. 2890 körül új dinasztia került Egyiptom élére, és ezzel a családdal Nimród öröksége biztos helyre került”. Majd később: “Hám és Nimród mezopotámiai vérvonala tehát Egyiptomban folytatta történelmi útját, Sém és családja pedig a Biblia fő patriarchális vonalán haladt tovább Noétól. Hám és Jáfet leszármazottai Arábiában, Anatóliában és a fekete-tengeri Szkítiában, végül Európán áthaladva Írországban telepedtek le. Hám és Jáfet a skót kelták ősei”. (!) A nemzetközileg elismert kutató tehát Nimród ősapánkat tartja az első Grál-királynak. Nézzük, mit ír a továbbiakban: “A Sárkány udvar először Egyiptomban alakult meg. Az egyiptomi Sárkány-udvar erős alapot biztosított a Thot tanításaival kapcsolatos papi tevékenység számára, melyek Nimród unokája, a II. dinasztibéli Nebré király korától terjedt el. Ahogy teltek az évszázadok a királyság eszméje átterjedt a földközi-tengeri országokon át a Balkán-fészigetre, a Fekete-tenger térségébe és Európába, ám eközben a régi bölcsesség lényege elveszett. Olyan dinasztiák léptek trónra, akik valójában nem a királyi vérből származtak – harcosok voltak ezek, akik kardjukkal szereztek koronát maguknak”. Mind Gardner, mind M. Baigent, R. Leigh és H. Lincoln Jézust a Dávid-házból származtatják, azonban más szerzők egyértelműen bizonyítják, hogy Jézus nem zsidó származású volt. Maga Gardner írja, hogy “az Ótestamentum látszólag átfogó nemzedékrendjeivel kapcsolatos főbb problémák az egyiptomi tartózkodás történetének kezdetétől jelentkeznek. Ábrahám korát megelőzően az előkelő családleszármazást Mezopotámiában évszázadokon át írásban rögzítették. Ezekhez a feljegyzésekhez a Teremtés könyvének összeállítói Babilonban hozzájuthattak. De Ábrahám Kánaánba vándorlásának idejétől Dávid királyig és utódaiig a bibliai nemzedékek létezésére alig van bizonyíték”. Gardner a továbbiakban azt állítja, hogy “az ősi szent kultúrát azonban megőrizte Dávid vérvonala, melynek jelentősége fáraói örökségében rejlik és nem Ábrahám és a sémi dinasztiától való származásában. Dávid és Salamon Grál dinasztiája nyugaton is megvetette a lábát Gallia Meroving uralkodói személyében, más ágak Írországban és a kelta Britanniában alapítottak királyságokat. Hám és Jáfet párhuzamos Sárkány dinasztiái is ott voltak, melyek Szkítia és Anatólia királyi házaiként maradtak fenn”. C. Knight és R. Lomas szabadkőművesek rendjük eredetét a messzi múltban kereső könyvükben, a “Hiram könyve” című alkotásokban, azt bizonyítják, hogy Dávid eredően nem volt “beavatott”, a tíruszi királytól ” akarta megvenni a csillagkirályságát, és azzal járó abszolút hatalom titkát”. Állításuk szerint Dávid király az ősi mágus papkirály, Melkizedek tanítását “fejlesztette tovább”. Melkizedek pedig Salemben, az egykori Jeruzsálemben, Nimród király egykori birodalmában volt beavatott király. Gardner szerint az utolsó római császár (476) bukása után új kormányzati struktúra fejlődött ki nyugaton. A legfőbb urak a pápák lettek, és a kelta birodalmon túl ők nevezték ki a királyokat, persze nem örökségük jogán, hanem a gyorsan növekvő római katolikus egyház és főpapok politikai érdekeinek megfelelően. A Sárkány napjai látszólag véget értek, de a Grál-vérvonal igazi uralkodói megőrizték státusukat. Aztán 1408-ban-újra létrehozzák a Sárkány-udvart. Az udvar újjászervezését Luxemburgi Zsigmond Magyarország királya, a jeruzsálemi Sárkány-királyok leszármazottja kezdeményezte! Alapító okiratukban olvasható, hogy az udvar tagjai jelvénye körbe zárt sárkány vörös kereszttel, amelyet már Kr. e. 3000-ben is viseltek a Grál-vérvonal tagjai. Nos, bármilyen irányból is indulunk a Grál nyomába, mindig ugyanarra a következtetésre juthatunk: Árpád-házi királyainkon kívül más beavatott királyokat, akik Nimródtól származtatják magukat, nem találunk Európában( illetve a Merovingok voltak azok, de a fentiek alapján elfogadhatjuk azt, hogy ők “rokoni” kapcsolatban álltak őseinkkel). Az “égből kapott” Szent Koronánk, a kupa és serleg szavaink értelmezése, a vérszerződés szkíta szokása…és még sokáig sorolhatnánk azokat, amelyek azt bizonyítják, hogy az isteni tudás letéteményesei beavatott, szakrális királyaink voltak, akik Nimródig vezették vissza családfájukat. Mindezek fényében talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az Isten országa, Mária országa kifejezéseket talán a Grál királyok országa kifejezéssel is bővíthetnénk! Kupa, kehely, serleg Forray Zoltán írja, hogy az ősi hun-szittya szokásoknak megfelelően őseink az ellenség koponyájából készítették győzelmi trófeájukat, ami megmaradt a mai napig a kupa formájában. A sportversenyeken például a győztes személy vagy csapat kupát kap, igaz, ma már fémből készítik. A koponya és a kupa szavak között azonban szoros kapcsolat van. KOPonya, KOBak – e szavak első három betűje adja a mai nyelven a „fej” szót. KOPasz, KOPár, KÁPoszta (pl. angol CABbage). A KÁPlár, KAPitány szavak parancsnokot, főnököt, fejest jelentenek. A KAPitalista egy személyű tőkés, KAPitulálás, a vesztes megadja magát. A KUPa szavunk jelentése a kehellyel azonos, a KUP, KUPak, KUPola szavaink alakjukra utalnak, ugyanígy a CSUPor, CSÚCS szavunk is. A KAPtár, KÁPolna szavaik is jelzik a formát…és még folytathatnánk. A KÚP-KUPAK- KUPA – KÖP- KAP alapszótő mindez szavainkat rokon fogalommá teszi. E fogalmak egy üregesen félgömbszerűen KÚP vagy KUPA képpé sűrűsödnek. Megtalálhatók idegen nyelvekben is, akik valószínűleg tőlünk vették át: CAP-CAPUT – CAPO – KOPF – CAPEZA- CABBAGE – fejjel összefüggő szavunk. A KÖP szótővel összefüggésben a következőt állapítja meg: szittya-hun-avar-magyar szokás a köpölyözés. Köpülés, vérfakasztás, vagy eresztés egy kupába., azt borral megkeverve szert ülve a SZERLEGből – KUPából – KEgyHELYből – SZERZŐDÉSt köt (KAPcsolódik, társul, lsd. angol coupling, couple). Így lesz serleg a SZERLEGből, KEHELY a KegyHELYből. A kupából való szertartásos eggyéválás a keresztény mise fő jelenete (Íme, az én vérem…). Csak a mi nyelvünkben van meg a szoros összefüggés: a VÉR, KOPONYA, SZER, SZERETEt és KEGY, azaz ISTEN között. Mi kaptuk az égből az aranykupolát, őseink övön hordták azt, mint a tudás és a szeretet jelképét. „Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítek őt¼” (Lukács 23,33) – olvashatjuk az Újszövetségben. Az emberiség egyik legnagyobb misztériuma szorosan kapcsolódik egy misztikus tárgyhoz, amelyet Szent Grálnak neveznek. A Jézus kereszthalálát követő eseményekről, a Szent Grál útjáról könyvek sokasága jelent már meg, Gönczi Tamásnak a közelmúltban megjelent Piliscsillag, Napcsillag című könyve azonban – többek között – egy eddig kevésbé kutatott szállal foglalkozik: a Pilisbe vezető magyar Grál-hagyománnyal. A szerzővel a magyar archaikum ezzel kapcsolatos hagyományairól beszélgettünk. Ismeretes, hogy több könyv is foglalkozik a Grál lehetséges útjával. Ezek mindegyike szinte kivétel nélkül kettőt említ: Dél-Franciaországot és Angliát. Valóban, noha számunkra a legvékonyabbnak tűnő szál, mégis a magyar Grál-út felgöngyölítése a legfontosabb, annál is inkább, mert ebben a kapcsolatban jelenik meg a Pilis a maga rejtélyes szerepével együtt. A Grálról, ami a „szent vérét felfogja”, az örök világosság (nap)fényét őrzi, számtalan legenda maradt ránk, és ezek mindegyike valamilyen módon a Pilisbe vezet. Egyébként furcsa, hogy mindazok a kevesek, akik a Szent Vér legendás útját követni próbálták, ismeretlenek maradtak a jövő nemzedékei előtt. Példaként említhetjük Kiss Antalt, aki megpróbálta fellelni a történeteket a „jézusi kehelyről” a különböző népi legendákban, imádságokban és fohászokban, vagy említhetjük Robert de Boront, aki a VI. századtól ismert megdöbbentő történeteket gyűjtött össze a Jézussal egy időben élő „szent vérfelfogó” Arimateai Józsefről. Robert de Boron és Kiss Antal, akik a kehely nyomába eredtek és a hagyomány útján gyűjtöttek, azt a következtetést vonták le, hogy a temetés után József lemosta Jézus sebeit és a vért egy kehelybe gyűjtötte össze. Ez az „átváltoztató, komoly spirituális tulajdonságokkal rendelkező kehely, amelyben Jézus az Utolsó Vacsorán a bort szentelte meg”. A hagyomány szerint ez a kehely segítette őt abban a hihetetlen és csodálatos szökésében, amiben része lett. Ez a segítő kehely nem volt más, mint maga a Grál. Hogy később hova került a Grál, abban a legendák korántsem egységesek, a hátrahagyott töredékes információk egymásnak ellentmondanak. Az összegyűjtött legendák szerint ennek a csodás aranypohárnak a segítségével sikerült Arimateai Józsefnek is elmenekülnie szülőföldjéről az üldözői elől. Ettől az eseménytől kezdődnek A Grál történetek. Az angol változata Glastonburybe vezet, a francia pedig, a Katar vidékre, Dél-Franciaországba. A magyar pedig, a Pilis vidékére. Kiss Antal szerint a Pilis barlangjai adtak otthont olyan keresztényeknek, akik a hivatalos és elfogadott kereszténységgel szemben, nagy súlyt fektettek a lelkek testben történő vándorlására. Mit mondanak ezzel kapcsolatban az írásos hagyományok? Jelentős különbség figyelhető meg a néphagyomány és az írásos emlékek között, a szóbeli legendák egy nagyon messzi múltba vezetnek vissza bennünket. Ahogy azt már többször említettem, a szóbeli hagyományok sokkal hitelesebbek, nem véletlen, hogy a nagy tanítók sohasem írásban hagyták hátra tanításaikat. Az idők folyamán átformálták a Grál hagyományt és kultuszt, a maga archaikus-spirituális alapjából kiszakítva egy új vallás, a kereszténység oldalhajtásának tekintett keresztény apokrif bizonytalan eredetű legendájává rejtve azt. (Ismeretes, hogy a Grálról szóló első írásos emlék Chrétien de Troyes tollából származik, amit az 1100-as évek végén írt. Ebben szó sincs kehelyről, vérmisztériumról, csak utalás történik egy „halászkirályra”, akinek régi híres birodalmában játszódik az esemény. A második Eschenbach Parszifál című költeménye, amelyet 1210 körül fejezett be, itt a Grál egy különös kő, a szent ereklyét pedig egy szűz viszi magával. Jóval később íródott Sir Thomas Malory műve, ahol a különös erőkkel rendelkező tárgy a Grál-kehely.) Nem lehet véletlen, hogy a Grál magyar legendája összefügg a Pilis rejtélyes barlangvilágával. Legfontosabb kultuszhelyünk a Pilis. Ez a szerves-organikus hely egy komplett egységet képez, a naphagyományt, a napkultuszt tükrözi, mint, ahogy a korai Mitrasz-emlékeket, valamint a pálos hagyományokat is. A Pilisben több hagyománylánc találkozik, amelyek a beszélt nyelv útján, a korai hagyomány által megőrzött korai keresztény és pogány hagyományt egyesítik a legendáriummal. Itt találjuk meg a Boldogasszony-kultuszt, ami a kelet-európai népek között egyedül csak a magyaroknál található meg, és a szintén egyedülálló Jóisten kultuszt. A különös spirituális védelem, amivel kapcsolatban a népi legenda a Pilisről beszél, talán nem lehet minden alap nélküli. Több, nagyon is összefüggő legendafoszlány arról értesít minket, hogy egy különös szent ereklyét őriznek a Pilis egyik barlangjában. Hogy kik, arról nagyon különös képek maradtak hátra. A magyar történelem viharos napjaiban azonban mindig felszínre kerül a népi legendárium spirituális mélységeiből feltörő szerepkör, már ami a Pilist és közvetlen környékét illeti. Például az 1848-as forradalmat követően a honvédek nagy része a Pilisben bujkált, hogy az életét menteni tudja. Ez a bujkálás megismétlődött 1919-ben, majd a II. világháború végén. A Pilis a magyar archaikus hagyomány szent vidéke. Erről a különös kisugárzású királyi vidékről való az a legenda, hogy a magyarok kelyhét itt őrzi valahol az idő a hegyek, völgyek, erdők, barlangok csodás birodalmában. A kehelyről azt tartják, hogy már nagyon régen velünk volt és velünk is maradt. Ott volt az „Árpádok előtt és után”, „ott volt, ahol felfogták ama Krisztus vérét”. A misztikus kegytárgy a „nap aranyából” készült. A különféle hagyományok tehát ebben találkoznak. A ránk maradt legendatöredékek arról beszélnek, hogy a pilisi kehely a nap színében tündököl, ami a „nap felét példázza”. Ez a különös kehely – ki tudja, hogy került az országba –, de igen szoros kapcsolatban van az Utolsó Vacsorán használt kehellyel. Más legendák szerint a kettő egyértelműen ugyanaz. A pilisi hagyomány igen érdekes összefüggést mutat a Katar vidék hasonló hagyományával. A katarokkal összefüggésbe hozott kehely helye szintén ismeretlen barlangrendszerben van. Ez a kehely mindkét esetben egy, ma már sajnos ismeretlen vallási rítussal van kapcsolatban. Milyen hasonlóságokat tárt fel még a katar és a magyar Grál-hagyomány között? A katarok esetében is olyan jól működött Róma cenzúrája, szinte alig tudunk valamit róluk, de amit tudunk, az izgalmas vallási misztériumot őriz. Minden bizonnyal nem lehetett véletlen a katarok indokolatlanul kegyetlen lemészárlása és vallási hagyományuk felszámolása. A Pilis „erdei papjairól” még kevesebbet tudunk, de az ismert, hogy kötődtek a magyar ősvalláshoz, és a rend központja a Pilisben volt. Ha a hagyománynak ez a szála igaznak mutatkozik, akkor ezek a pilisi remeték kapcsolatban voltak a Grállal. S miért ne lenne igaz, hiszen a hagyományok oly sok esetben sokkal jobban ragaszkodtak a történelmi valósághoz, mint maga a történelem. Hiszen már a középkorban is tudták, hogy a történelmet az uralkodók diktálják, és nem az élet jegyzi. Maga a Grál-őrzők közötti vékony szál az a tény, hogy a katarok és a templomosok között sokan mind a mai napig titkos összefüggést, kapcsolatot feltételeznek. A régi Magyarországon pedig, szívesen fogadták a templomosokat., akik igen nagy szeretettel időztek az esztergomi várban, valamint a vár és Buda közötti „igen régi erdős-hegyes vidéken”, ami nem lehetett más, mint a Pilis. A templomosok által kedvelt vidéken sok volt a „titkos rejtekút”. Ez a megfogalmazás nem takar mást, mint azt a tényt, hogy a Pilisben összefüggő barlangok sora vezet le a mélybe, akár ama messzi franciaföldön. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy e legendás kehely útja egyben a „barlangok útja is”. Ez a kapcsolódás egyben a régen elfelejtetett szentbéli földrajz élőtáj hagyományára is utal. Ismeretes, hogy a kehelynek a magyar ősvallásban kiemelkedő jelentősége volt. Több kutató szerint a magyar ősvallásban a kupának, az ősi, eredeti, archaikus alakja maga az emberi koponya. Így hát a Grál, mint kehely, a régi magyar hagyomány archaikus arca szerint egy olyan kupa, amiben a „test szerint” a szellem lakik. Ősi rítus szerint az ősök az emberi koponyát, mint az ember szellemi tárházának otthonát választották a vérnek, mint az embert életben tartó misztikus folyadéknak a tárául, a szertartás folyamán. Később, amikor már az egyre szilárduló és hivatalossá váló kereszténység egyre távolabb került a hazai hagyományoktól, ennek a magyar hagyománynak az emlékét fokozatosan ledobta magáról, és a népi vallásosságba szorította. Pedig ezek fontos kapcsolódások, és az „egykori egésznek”, vagyis a régi magyar hagyománynak és annak a kereszténységnek, amitől az Árpád-házi kereszténység szárba szökött, és bevilágította egész Európát, csak igen kis részét képezik. A Szent Grált több kutató kapcsolatba hozza Mária Magdolnával. A szerzővel a pálosok, illetve a néphagyomány Mária alakjáról beszélgettünk. Ismeretes, hogy a különféle mítoszokban a Grál kő, kehely, de lehet test vagy vér, ennek ellenére van valami közös bennük? A Grál mítoszok esetében a kelta, a walesi és egy régi ír hagyománnyal rokon vallási kultikus hagyomány keveredése is kimutatható, olyannyira, hogy még az ezektől vélhetően régebbi őshagyomány is feltűnik a Grál-kultusz kapcsán. Itt a természet ciklikus újjászületésének ismeretéről, a földanya-földistennő „holdas” arcáról, a halhatatlan napistenről egyaránt szó esik. A legendák többarcúsága a dolgok spirituális mélységét tekintve egy irányba mutat, legyen szó „földből felköltözött, az égből leküldött” kehelyről, őskirályok hagyatékáról, Noé ajándékáról. Más legendák szerint Egyiptom titkos hagyatékát adták át vele, azt is tudni vélik, hogy Semiramis ajándékozta Melkizedeknek, vagy a föld királya kapta meg az Ég Úrnőjétől ¼és még folytathatnánk a Grál lehetséges változatait. Mindenesetre a szálak egyértelműen egy nagyon régi hagyomány misztikus szálán futnak. Mindegyikükben közös az, hogy a Grál valamiképpen az Istentől kapott tudás(?) megőrzésére és továbbvitelére szolgál. A XII. század a spirituális ébredés időszaka volt Európában. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy ekkor bukkannak fel a Grál-mítoszok? Egyáltalán nem. A Szentföldről visszaérkező lovagok elhozták az ismeretlen Kelet titkait. Ebben az időszakban bukkan fel minden szellemi előzmény nélkül a Grál mítosza, és egyszer csak beszélni kezdtek egy Róma szerint nem keresztény királyról. Ebben az időszakban kerül előtérbe az a gondolat is, hogy a Szent Grál valószínűleg szent vért is jelenthet. A gnosztikus hagyomány úgy tartotta, hogy Mária Magdolna Jézus „jegyese”, felesége volt, és rejtett, soha közzé nem tett tanítások letéteményese ő. Többen úgy értelmezték, hogy Mária Magdolna, Jézus feleségeként és – néhány más hagyomány szerint – gyermeke anyjaként az „isteni vért” hordozza testében, így ő az, aki az „isteni vérvonalat” tovább viszi. Mindezen királyi vérvonalak, az ősi királyi háznak a kapcsolata a Grállal, a Máris Magdolna hagyománnyal, a magyar Árpád-házzal és az ősi Melkizedek szerinti felkenéssel igen sajátos kapcsolódást mutat. Több irányból is követhetően remekül összekapcsolódik, másfelől közelítve viszont teljesen összerakhatatlan. Könyvében írja, hogy a néphagyomány megőrizte számunkra azt, hogy a pilisi pálosok „igen nagy megértéssel viseltettek Mária Magdolna iránt is, akit az Úr haláláig nagyon szeretett”. Érdekes módon Mária Magdolna, mint Jézus kedvese, éppen olyan kimagaslóan jelenik meg a kora keresztény hitvilágban, mint maga a Szűzanya. Mária Magdolna kultusza pedig, egyértelműen Dél-Franciaországba vezet, az pedig a katarokhoz, akiknek Grál-hagyománya – ahogy azt már említettük – nagyon hasonlít a pilisi hagyományokhoz. Még különösebb, hogy annyira jelentőségteljes, hogy még Jézus szenvedéstörténetének a helyén, Palesztinában se volt annyira ismert, mint nálunk. Feltűnő, hogy ez megjelenik nálunk, és nagyon erősen tartja magát, olyannyira, hogy a budai várban a legelső magyar templom Mária Magdolna nevét viseli. Nem különös, hogy a kora középkor egyik legfontosabb helyén az akkor már Róma által „bűnös asszonynak” tartott Mária Magdolnáról nevezik el a legfontosabb templomot? Mária Magdolna legendáit aztán lassan elfelejtette az egyre hivatalosabbá váló egyház. Egyre szigorúbbá vált a tanítás: Jézusnak nem lehetett kedvese! Az összegyűjtött legendatöredékekből azonban arra következtethetünk, hogy Mária Magdolna szemben állhatott Péterrel, és nem értett egyet „Szent Péter kulcsainak” használatával. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Róma „bűnös asszonyt” csinált abból a nőből, akiről nem zárható ki, hogy valamilyen ősi tudás letéteményese, papnője lehetett? A válaszhoz tudnunk kell azt, hogy a Pilisben mindig erős volt a Boldogasszony-kultusz, itt virágzik a Boldogasszony fája, de van egy úgynevezett Jóisten hagyomány, ami összefügg a Grál-kultusszal, ami pedig beletorkollik a Fekete Madonna hagyományba. Több kutató megállapította, hogy a Kárpát-medencében már sok évezreddel ezelőtt az Istenanya kultusza virágzott. A Fekete Madonna kultusza Dél-Franciaországban, Itália egyes részein – és milyen érdekes – Magyarországon is virágzott. Az „Istenek Anyja” kifejezés is létezik a Fekete Madonnára, valószínűleg nem lehet ennél jobban megközelíteni annak ezoterikus jelentését. A hermetikus jelképrendszerben a Fekete Madonna a Megművelésre váró földet jelképezi, nagyoltabb megközelítésben az otthont. Amit értelmezhetünk úgy is, hogy annak a Földnek a spirituális egészét kell megművelnie, aminek része a föld, amit otthonnak, hazának neveznek. Az Égi Édesanya tehát otthon van az Égben, mint spirituális hazában, és otthon van a Földön, mint annak anyagiasult tükörképében. Ez az ezoterikus tudás megerősít minket abban, hogy egy nép, amelynek Égi édesanyja a Szűzanya (Boldogasszony Anyánk) a patrónusa abban a szent földben lakik, ahonnan maga a Fekete Madonna teste származik. Az a test, ami maga a Mennyei Fekete Kőből született meg, abból, ami a Mennyből a föld mélyébe költözött, és aminek örök szellemi tüze tartja mozgásban a spirituális világot. A Fekete Madonna teste és színe és elsődleges helye nem lehet máshol, mint a föld alatt. Közismert a hiedelem, hogy a pilisi pálosok egy Fekete Madonnához imádkoztak. Arról is tudunk, hogy ragaszkodtak a föld alatti barlangokhoz. A Fekete Madonnát a pálosok patrónájának tartották. A magyar Fekete Madonna legendáját a magyar néphagyomány, ha töredékesen is, de máig megőrizte. A pálosok visszahúzódtak a Fekete Madonna világába, a Pilis erdejébe. Van-e valamilyen kapcsolat a Fekete Madonna és Boldogasszony Anyánk között? A magyar néphagyományban a Boldogasszony Anya maga az élő magyar föld, ami össze van kapcsolva az égi magyar földdel, amiből folyamatosan megszületik a magyar élet, ami egy női elsőrendűséget elfogadó világképet feltételez. A hittérítés előtti, magyar Boldogasszony és a kereszténnyé lett Magyarország Szűz Máriája a magyar néplélekben egyazon szent személyiséget takarja. A Boldogasszonyhoz természeti és vele kapcsolatos kozmikus istenasszonyi tulajdonságok kötődnek. És máris visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy a Szent Grál esetleg Mária Magdolna. Feltűnő a hasonlóság a Kárpát-medencében már évezredek óta megfigyelhető Istenanya imádat, a kelta, ír, walesi földanya-istenanya kultusz, a Fekete Madonna, a Boldogasszony és a Szűzanya hit között. Kivétel nélkül minden forrás említi, hogy Mária Magdolna jelen van Krisztus kereszthalálánál, és felfogja vérét. Innen kezdve a legendák – ahogy arról már beszéltünk – különböznek, de egy valamiben megegyeznek: a Grál elérkezik Dél-Franciaországba és Angliába. Annak a gondolatnak, hogy az isteni bölcsesség, tudás „hordozója” egy nő, a legszélsőbb keleti kapuja a Kárpát-medence. Mindez pedig arra utal, hogy erre épült a Szűzanya hagyomány, tehát volt egy másik, sokkal korábbi. A Fekete Madonna és Boldogasszony Anyánk esetében is elmondható, hogy ők a „Sophiák”, a női spiritualitás, a metafizikai tudást magába foglaló „élő” bölcsesség, az Isteni Tudás megjelenési formái. Halhatatlan bölcsesség kapcsolódik mindkettőhöz. Ilyen értelemben Jézus vére a vérré változott Mindenható. Az a hely, ahol őrzik a misztikus kelyhet, az a maga misztikus módján válik eggyé a rejtett természettel, annak a földnek a szentséges arcával, ahol azt „őrzik” a jövő számára. Így kerül közel egymáshoz a katarok, a templomosok földje és a magyar Pilis, ahogy a hagyomány megőrizte: „szent vért őrizve az örök holnapnak – bizonyítékául az istenes múltnak”. Bunyevácz Zsuzsa