Kecalkoatl

Tula vagy más néven Tollan (jelentése: “nádas hely” ) a mezo-amerikai mitológiában a toltékok fővárosa, amelyet Kecalkoatl, a jóságos isten kormányzott. A bőség és a szépség városának tartották, ahol a leghatalmasabb kukoricacsövek, színes gyapot és más sohasem látott növények teremnek, drágakőből, nefritből, quetzal-madár tollaiból épült paloták állnak. A mítosz szerint egyszer megjelent Tulában Kecalkoatl vetélytársa, Teszkatlipoka, rábeszélte Kecalkoatlt, hogy kóstolja meg az oktlit (az agávé leveléből erjesztett bódító ital). A lerészegült Kecalkoatl vérfertőzés bűnébe esett húgával. Amikor kijózanodott és rádöbbent, hogy elvesztette a tisztaságát, azután önkéntes száműzetésbe vonult. Teszkatlipoka pedig csapásokkal sújotta Tollant. A mítosz más szerint Tula utolsó uralkodója, Vernak egy alkalommal Tlalok istennel labdázott. Amikor Tlalok vesztett, kukoricaszemet kínált Vernaknak, de az kincseket követelt: nefritet és quetzal-tollat. Tlalok odaadta, de figyelmeztette, hogy a kukoricalevél többet ér a quetzal-tollnál, s a kukoricacső értékesebb a nefritnél. Az alkudozás végére Tula kincseskamrái megteltek kincsekkel, de a kukorica többé nem termett és éhínség pusztított Tulában. A paradicsomi állapotban lévő Tula mítoszan nagyon korán kialakult, valószínűleg még az olmék korban. Nevét a későbbiekben több nép is átvette fővárosainak a megnevezésére. Feltételezhetjük, hogy egy-egy korban Tulának nevezték Teotihuacant, Xochicalcót, Tollant, Cholulát, Chitzan-Itzát és más városállamokat. Egy 16. századi maja forrás, a Kakcsikel-krónika is azt állítja, hogy több Tula volt.

Tollan neve felbukkan Balam-Akabnak, (“jaguáréjszaka”) a kicse indiánok egyik mitikus őszülőjének történetében is. A mítoszok szerint még a Nap megteremtése előtt teremtették az istenek Balam-Akabot, Balam-Kicsét (“jaguár-kicse”), Mahukutahot (“Semmi”) és Iki-Balamot (“jaguárszélvihar”). Kezdetben bölcsességük és látásuk tökéletes volt, de az sitenek mindkettőt meggyengítették. Ezután feleségeket teremtettek nekik. Balam-Akab a Nihaiba kilenc nemzetségének, Balam-Kicse a Kaveka kilenc nemzetségének, Mahukutah az Ahau-kicse négy nemzetségének lett az ősatyja. Még az életükben megteremtették az istenek a Hajnalcsillagot (Vénuszt), a Napot és tüzet adtak nekik. Tollanból az ősszülők dél felé indultak, harcban legyőzték a helybeli törzseket és megteremtették a hatalmas kicse birodalmat. Haláluk előtt örökül hagyták fiaiknak intelmeiket és mint létezésük jelképét, átadták nekik a “szent csomót”. Elbúcsúztak és felmentek a Hakavic hegyre és örökre eltűntek.

Kecalkoatl (“zöld tollakkal borított kígyó”, “Tollaskígyó” vagy “drágakő-ikertestvér”) a három főisten egyike a mezo-amerikai indiánok mitológiájában a világ megteremtője, az emberek és a kultúra megalkotója. Ő az elemek ura, a Hajnalcsillag és az ikrek istene. Ő a papság és a tudomány pártfogója, a tolték főváros, Tula kormányzója. Számos megjelenési formája volt, amelyek közül a fontosabbak: Eekatl (szélisten), Tlauiszkalpantekutli (a Vénusz bolygó istene), Solotl (az ikrek és a szörnyek istene). Apja Miskoatl, anyja Csimalmat. Első ábrázolásai az i. e. 8-5. Századból maradtak fenn olmék plasztikus alkotások között. Ebben a korszakban az Atlanti-óceán felől esőt hozó szelek megszemélyesítője volt. Kultúrhőt tiszteltek benne, aki az embereknek a kukoricát adta. Az i. sz. 1-6. században kultusza elterjedt egész Közép-Amerikában (ld. Kukumac). Főistenné, a világ és az emberek teremtő istenévé vált, aki lerakta a kultúra alapjait. Ő szerez táplálékot az embereknek: hangyává változik és bejut a bolyba, ahol el vannak rejtve a kukoricaszemek. Ezeket kilopja és odaadja az embereknek. Megtanította az embereket, hogyan lehet megtalálni és megmunkálni a drágaköveket, hogyan kell építkezni, tollmozaikot készíteni, figyelemmel kísérni a csillagok járását és kalendáriumokból kiszámítani az időt. Ekkor alakulnak ki Kecalkoatlnak, mint a papság pártfogójának funkciói: a mítosz szerint ő vezeti be az áldozati szertartásokat, a böjtöket és az imákat. A következő korszakban harcba szállt ellenlábasával, Teszkatlipokával. Teszkatlipoka megkörnyékezi az öreg Kecalkoatlt, aki megszegi saját tilalmait. Inni kezd és paráználkodik a húgával. Alattvalóit, a toltékokat sorra érik a csapások, amelynek okozója Teszkatlipoka. Kecalkoatl bűnbánatában elhagyta Tulát és keletre megy. Tulában elszenvedett veresége után kígyókból font tutajon távozik egy tengeren túli keleti országba, Tlilan-Tlapallanba és megígéri, hogy bizonyos idő elteltével visszatér az óceánon túlról. Ezért amikor a szakállas spanyol kokvisztádorok kiszálltak Mexikó keleti partjain a Kecalkoatlnak szentelt esztendőben, az aztékok a visszatérő Kecalkoatlnak vélték Cortez spanyol hódító vezért. Kecalkoatl az ábrázolásokon szakállas férfi, óriási ajkakkal megformált álarcban vagy tollas kígyó. A kéziratokban és a plasztikus alkotásokon óriási számban maradtak fenn ábrázolásai. Kultuszát az aztékok a huaztékokoktól vették át, ezért azték kéziratokban gyakran rajzolták őt huazték viseletben: csúcsos jaguárprém süveg, ugyancsak jaguárprém ágyékkötő, nagy kagyló formájú mell-lemez, tolldísz quetzal-tollakból. Főtemploma Cholulában (Mexikó) állt. Neve Tula (Hidalgo állam, Mexikó) uralkodói pap rendjének hivatalos címévé vált.
Kecalkoatlhoz kapcsolható Kukulkan (“quetzal-madár tollaival borított kígyó”, “Tollaskígyó”), aki az egyik főisten a maja mitológiában. A spanyol hódítás korára (16. sz.) alakjában kétféle legenda olvadt össze. Egyik hőse történelmi személy, a toltékok (akik a 10. században törtek be a Yucatán-félszigetre) hadvezére, aki Kecalkoatl megszemélyesülésének mondta magát. Másrészt tartalmazza a Kecalkoatlra vonatkozó tolték mitológia képzeteket és a hozzájuk kapcsolódó kultuszokat, középpontjukban a felhőkígyókhoz kapcsolódó esőkultusszal. A kései maják Kukulkanban a szél istenét, az esőt adó, a Vénusz-bolygó istenét, több uralkodó dinasztia ás nagyváros megalapítóját tisztelték benne. Egyebek között Mayapan városában a Kokom-dinasztia patrónusának tartotta. Kecalkoatllal rokonságba hozható a kicse indiánok által tisztelt Kukumac is, akinek állandó jelzői a “tenger szíve” és a ” tó szíve”, A Popol Vuh című kicse eposzban fontos szerep jut Kukumacnak a világ és az ember teremtésében.

A tollas kígyó búcsúja (népmese)

Volt idő, amikor az indiánok boldogan és elégedetten éltek. Bölcs királyuk Kecalkoatl, a fehért isten

volt, aki hajdan még emberi alakban élt alattvalói között.  De élt még az országban Tezkatlipoka, az

fekete isten, s egy napon igencsak megirigyelte Kecalkoatl hírnevét és gazdagságát. Egyre azon

töprengett, hogyan is árthatna neki. Támadt egy jó ötlete. Volt Kecalkoatl királynak egy lánya, akit

mindenkinél jobban szeretett. A lány már ugyancsak eladósorba lépett, ám az apja senkit sem talált

méltónak hozzá. Tudomást szerzett erről Tezkatlipoka, és mivel ő maga is isten volt, értett a varázslás

tudományához, így hát szép legénnyé változott. Akkor fogott egy paprikával teli kosarat, és kiállt vele

a piacra, pont szemben a királyi palotával.

– Paprikát vegyenek! Paprikát tessék! – kínálta a portékáját. Hamarosan egy csapat ember sereglett

köréje, mert olyan szép paprikát nem árult más a piacon. A nagy tolongás zaja, a piaci zsivaj

elhallatszott egészen a királyi palotáig. A királykisasszony kíváncsian az ablakhoz lépett, ugyan mi az a

nagy lárma ott lenn. Hát, ahogy kinézett, pillantása egyből a szép árusra esett, s bizony egy csapásra

beleszeretett a fiúba. Erre várt csak a fekete isten, úgy megbabonázta a lányt, hogy az a szerelemtől

ágynak esett, beteg lett. Gyógyítók és varázslók egymásnak adták a kilincset a palotában, de senki

sem tudta meggyógyítani a szomorú királylányt. Végül a hatalmas Kecalkoatl kitalálta a titkos kór

okát:

– Nemde beleszerettél a paprikaárusba? – kérdezte a lányát.

– De óva intelek téged, verd ki a fejedből, mert nem az a fiú ő, akinek kiadja magát! Nagy bajt hozhat

még ránk! A királylány hiába akart engedelmeskedni az apjának, a szívéből csak nem tudta kihúzni a

szerelmet. Látta Kecalkoatl, hogy a lánya napról napra csak fogyott, már a lélek is csak hálni jár belé,

ezért parancsot adott alattvalóinak, hogy keressék meg és hozzák el az ismeretlen fiút. De a szolgák

hiába járták, kutatták át az országot, a fiúnak nyoma veszett, senki sem hallott, tudott róla semmit. A

királylány már a halálán volt, amikor váratlanul betoppant a palotába a paprikaárus fiú.

– Csakhogy előkerültél – üdvözölte Kecalkoatl -, a lányom belebetegedett a sóvárgásba utánad! Nem

tudom ki vagy és honnan jössz, de tudom, hogy egyedül csak te gyógyíthatod meg a lányomat.

– Messze földről jövök, a nevem Tuejo – hazudta a fekete isten. – Meggyógyítom a lányodat, egy

feltétellel, ha hozzám adod feleségül s vele egész királyságodat. Mit lehetett szegény Kecalkoatl?

Odaígérte hát a lányát és a királyságát az ékes tollpalástot terített a vállára és a királylány ágyához

sietett. Alig hogy megpillantotta a királylány, a betegsége elszállt, mint a kámfor. És bizony apja

intelméről is megfeledkezett, egyetlen vágya volt csupán, hogy mielőbb Tuejo felesége lehessen.

Meg is ülték a menyegzőt, és Tuejo király lett. Kecalkoatl szíve igen nehéz volt, mert egyre csak attól

félt, hogy Tuejo bajt hoz az országra. Egy napon aztán Tuejo megint kiállt a piactérre, de most nem

paprikát, áruit, hanem elővett egy pipát. Nem akármilyen pipa volt ez. Nem füstöt, hanem édes

dallamot lehetett előcsalogatni belőle. Az emberek most is odatódultak és táncra perdültek mind.

Tuejo meg fújta, fújta a talpalávalót. A táncosoknak mozgott a lábuk megállás nélkül, egy idő után

azonban már szívesen abbahagyták volna, de a különös zene csak nem akart félbeszakadni. Járták

hát tovább, ki-ki, amíg csak bírta s félholtan össze nem csuklott.

– Híres táncosok vagytok! – csúfolódott velük Tuejo. – Legszívesebben kővé változtatnálak

valamennyiőtöket! Úgy hevertek itt mind, akár a kő! Ám még ki sem mondta az utolsó szót, a

piacteret élettelen kődarabok lepték el, ember nem maradt ott még hírmondóban sem. A madarak

hangos vijjogással szétrebbentek az új király szörnyű tette láttán. Azzal Tuejo, mint aki jól végezte

dolgát, sarkon fordult és a palotába indult. Ott mar várta Kecalkoatl.

– Milyen rémséget cselekedtél? – vonta kérdőre a hetyke legényt. – Mit vétettek neked ezek a

szerencsétlenek?

– Én vagyok a király, vagy nem? ! –húzta ki magát dölyfösen Tuejo. – Azt teszek, amit akarok!

Kecalkoatl remegett a dühtől.

– Csakhogy elfelejted, ezeket az embereket mind én teremtettem! – ágált a fehér isten.

– Isten vagyok magam is – vetette oda foghegyről Tuejo -, mégha nem is ismersz rám ebbe n az

alakomban. Én vagyok Tezkatlipoka, fiatalabb és erősebb vagyok nálad. Azzal egy tükröt húzott elő a

köpenye alól s odatartotta Kecalkoatl elé:

– Nézd csak meg magad! Megöregedtél, a te időd lejárt. Kecalkoatl megadóan bólintott.

– Belátom, most te vagy az erősebb. A sötétség győzedelmeskedik a nappal fölött. Elmegyek hát, de

nem örökre. Egy napon még újult erővel visszajövök. És mielőtt még az első hajnali napsugarak

felderengtek volna, Kecalkoatl óriási tollas kígyóvá változott és méltóságteljes szárnycsapásokkal a

magasba emelkedett. Az indiánok pedig azóta is várják visszatértének pillanatát.